Purzsás Attila: Emlékezzünk

Békés, meghitt síri csendben,
Némává lett szeretettel
Gyújtunk gyertyát minden évben,
Nem feledett érzésekkel.

Megható a sok gyertyafény,
S szívünkben ott él a remény,
Hogy mind békében nyugszanak
Itt e megszentelt föld alatt.

Kedves drága szeretteink,
Kikre mindig emlékezünk,
Könnyes szemmel mondunk imát,
S tesszük szívünkre a kezünk,

Mert tudjuk ott élnek tovább
Minden egyes dobbanásban,
S látjuk szemük csillogását
Mindegyik kis gyertyalángban.

Emlékezzünk békés csenddel,
El nem múló szeretettel,
Gyújtsunk gyertyát a lélekért,
A holtakért s az élőkért.

De ha elmúlik ez a nap,
Ne múljon az emlékezés,
Maradjon meg a szívünkben
Minden nap a reménykedés,

Hogy szép szeretetben éljünk,
S ha egyszer majd véges létünk
Alkonyához elérkezünk,
Békességben pihenhessünk.

Gyújtsanak értünk is gyertyát,
S teljesülnek reményeink:
Ne feledjenek el soha
minket sem a szeretteink!

Denjén Ferenc: Gyertyák

Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.


Égig érjen a fény, és mi úgy szereténk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.


Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen.

Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre
És mindenkiért, aki nem hiszi ezt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.

Juhász Gyula: Consolatio

 Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, 
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. 
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, 
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. 

Emlékük, mint a lámpafény az estben, 
Kitündököl és ragyog egyre szebben 
És melegít, mint kandalló a télben, 
Derűs szelíden és örök fehéren. 

Szemünkben tükrözik tekintetük még 
S a boldog órák drága, tiszta üdvét 
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt 
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 

Wass Albert: Temetőben

Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtán fénylik a hold az egen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?

Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?

Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?

Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,

Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol...
Talán esküvő... talán rekviem...

Szuhanics Albert: Halottak napja

Halottak napja, november egy,
sírhantok útján embersereg.
Kezünkben virág, őszirózsa,
szívünk száz emlék hordozója.

A síron innen, a síron túl
könnyek peregnek, bealkonyul.
Szűnik a mezsgye, nincsen határ
ősök költöznek szívünkbe már.

Nagyszülők keze megsimogat,
szemek őriznek mosolyokat.
Búcsúzó kezed újra fogom,
míg holdfény játszik sírhantodon...

Emlékek gyúlnak mint gyertyaláng,
elébünk toppan anyánk, apánk.
Rég elsiratott, szép kedvesünk,
dédi-mamánk is itt van velünk

Iskolatársad sírhantja vár,
ő vele múlt el számtalan nyár.
Barátod bátor katona volt,
lelkedben élő, soha nem holt...

Mécsesek lángja táncoló fény,
mindegyik sír egy életregény.
Idők tollával szívünkbe írt,
emlékek keze szeretet-hírt.

Éjjel a sírkert csillogó menny,
millió mécses ég idelenn.
Leszállt hozzánk a csillagos ég,
mindent betölt az emlékezés.
Szívünkbe visszatér a béke.

Gyászunkban legyen az Úr hozzánk kegyelmes! 

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig.

Ne jöjj el sírva síromig, 
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom 
Gyémánt vagyok fénylő havon, 
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén, 
Ott vagyok a reggeli csendben, 
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár, 
Csillagfény sötét éjszakán, 
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál. 

Itt vagyok, Anya

"Itt vagyok, Anya, nézlek az égből 
Majd idefentről vigyázok Rád 
Könnyeiddel én simítom arcod 
Eljut majd hozzám minden imád 

Itt vagyok, Anya, ne félj, jól vagyok 
Testem elhagytam, lelkem szabad 
Felhőről felhőre ugrándozva 
Egy csodás világ felé halad 

Hol nincs kín, bánat, égő fájdalom 
Csak szeretet és mennyei fény 
Itt vagyok, Anya és egy sugarán 
Eljövök Hozzád minden nap én 

Lelked érintem, álmod vigyázom 
Őrködni fogok léted felett 
S örömmel nézek vissza a múltra 
Hiszen annyira jó volt Veled 

Itt vagyok, Anya, suttogó szélként 
Harmatcseppként egy fűszál hegyén 
Szíved ha dobban… velem lüktet 
Ezért amíg élsz, itt leszek én."

Nyakó Zita: Emlékszel még?

Emlékszel még 
arra a tavaszra? 
Felhők közt bujdosó 
kósza napsugárra? 
Mikor még csendesen 
össze tudtunk bújni 
nem kellettek szavak, 
csak mi voltunk... 
csak mi... 

Emlékszel még 
arra a nyárra? 
Mikor nevünket karcoltuk 
az út menti fákra? 
Mikor még hittük, 
hogy örökké tart majd 
s egymás karjaiban 
értük a hajnalt... 
a forró hajnalt... 

Emlékszel még 
az első csókra? 
Mikor megszűnt a világ, 
megállt az óra mutatója, 
s szinte fájt a vágy, 
úgy kívántuk egymást, 
s úgy éreztük szerelmünkre 
megkaptuk az áldást... 
égi áldást... 

S emlékszel-e drága 
arra a napra? 
Mikor könnyek szöktek szemembe, 
egyetlen mondatodra. 
Mikor neked adtam magam, 
halálomig örökre, 
Jóban, rosszban, 
végleg egy életre... 
örök életre... 

S emlékszel-e arra 
amikor elhagytál? 
Mikor a nap sem kelt fel, 
s búsan könnyezett a táj. 
Mikor virágok borultak, 
jéghideg sírodra, 
s megindult a tömeg 
kígyózó sorokba... 
fekete sorokba... 

Emlékszel-e 
a könnyes magányra? 
Álmatlan éjszakában 
hideg falak közzé zárva. 
Vártalak csendesen, 
Kiszáradt szemekkel, 
élve haldokolva, 
lángoló szívemmel... 
elhamvadt szívemmel...

Kevin Brooks: Gyász...

"Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, 
egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. 

Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. 

Lehetetlen. 

Felfoghatatlan. 

Elképzelhetetlen.

 Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? 

Nem maradt neked más, csak ez. 

Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. 

Ők nem te vagy, igaz? 

Ők nem érzik azt, amit te. 

Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. 

Elment. 

Sosem jön vissza. 

Senki sem tudja, milyen érzés. 

Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. 

Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt.

Senki, csak te. " 

Juhász Magda: Halottak napján

Köd telepedett az égre,
indulunk a temetőkbe.
Lábunk alatt csörgő avar,
fű, fa, virág halni akar.
Megyünk búsan, fájó szívvel,
régi álmok emlékivel.
Várnak-e ránk? Nem tudhatjuk,
de a szívünk megnyugtatjuk.
Hogy ott voltunk, láttuk őket,
tőlünk korán elmenőket.
Láttuk őket, zörgő csonttal,
nyűtt ruhákban, siralommal.
Szájuk mozdul, néma szóra:
- Imádkozni de jó volna.
Hol hagytátok az imákat?
Földi lények, földi árnyak!
Hová lettek a zsoltárok?
Nincsenek már?! Csak virágok?
És a hervadozó őszben,
reszketünk a temetőkben. 

Alex Tamás - Sztankay István: Búcsúdal

Itt állunk mind, úgy hallgatunk. 
Mit mondhatnánk? Nincs szavunk. 
Szíved nem él, hová lettél? 
Egyedül mentél. 

Már csak emlék, kedves a kép, 
Úgy nevettünk nem oly rég. 
Tiéd sok tárgy, velünk maradt, 
Itt voltál, igaz. 

Most búcsúzunk, most sírhatunk, 
Nem ölel két karunk. 
Fagyott a föld, a mély bezár, 
Bennünk élsz tovább. 
Fagyott a föld, a mély bezár, 
Bennünk élsz tovább...... 

Megrendülten gondolunk rád, 
nem hisszük el, hogy nincs tovább. 
Lehunyt szemed nem látja már, 
mindenütt virág. 
Kint alszol majd a hideg télben, 
eszünkbe jut néha éjjel, 
nem vagy többé, 
nincs ilyen más. 
Egyetlen voltál.

Harcos Katalin: Gyertyát gyújtok

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még,
nézd, kedvenc hófehér virágait.

Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem. 

Csabai Lajos: Ha majd kint nyugszom...

Ha majd kint nyugszom a fűz alatt, 
Ne hozz majd drága koszorút nekem! 
Az ezer virágú krizantémok 
Nem segítenek már szívemen. 

Hiába mennek mások ezer virággal, 
Jön a november, s elfagy mind. 
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel! 
Nem lesz könnyebb a föld odakint. 

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz, 
Mely hordja a vissza nem vont szavakat, 
S százszor elmondják majd: köszönöm, 
Mit szemükbe mondani nem tudtak. 

A bántó szavaknak léleksebei 
Millió virággal nem gyógyíthatók, 
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el, 
Azok az órák vissza nem hozhatók. 

Te ne légy köztük! Ha szívedben 
Az őszben emlékek szép virága kél. 
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban, 
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!

Megroppant lélek

Mindig abban a hitben éltem, hogy akit szeretünk

Azt soha, de soha nem veszítjük el,

Mert az a nemes acélkapocs, mi összefog majd vele,

A legrozsdásabb években is öntisztulást nyer.

Mindig abban bíztam, hogy a lélekből jött vaserővel,

Nem bír el oly könnyen a vészt hordó halál

És az életösztön úgyis diadallal győz minden baj felett,

Akkor is, ha rokkanttá válik egy-egy harc után.

Azt hittem, hogy a belőlem eredő makulátlan jósággal,

Minden elátkozott bűntudattól majd új áldást nyerek,

Mely segít feldolgozni azt a mérhetetlen fájó érzést,

Mitől minden éjjel könnyes szemmel sírva ébredek.

Mindig azt reméltem, hogy egyszer valóság lesz álmom

S akkor nem zokognak kínkeservvel a megtört emberek,

Mert a halál sarkig tárult vaskapuját láncokkal zárják le,

Az egymás dobbanásába kapaszkodó ütemes szívjelek.

Most mégis búcsúznom kell attól, akit nagyon szeretek,

Hiába gondoltam az élet szépségét örök körforgásnak.

Körülöttem részecskékre bomlik a valónak hitt képzelet

S én szálló porszeme leszek a múlandó varázsnak.

Kölcsey Ferenc - Remény, emlékezet

Éltünk rögös határain 
Két Géniusz vezet, 
S felleg borulván utain, 
Nyújt mindegyik kezet; 
De bár tekint biztatva rád, 
Vigasztalást egyik sem ád: 
Remény s Emlékezet. 

Emlékezet lebegteti 
Szárnyát a múlt felett, 
S bús képzetekben rengeti 
Borongó kebeled. 
Múlt kedv után titkon epeszt, 
Múlt kín között ismét senyveszt, 
S lelkedre hoz telet. 

Kéklő lepelben messze jár 
Előtted a Remény; 
Magához int, de meg nem vár 
Tovább tovább lengvén. 
S míg lepkeszárnyát kergeted, 
Lezúg hiában életed, 
S állasz pályád szélén. 

Rosszat ne félj, s ne kívánj jót 
Múlt és jövő közül; 
Öleld meg a jelenvalót, 
Mely játszik és örül. 
S bár ködbe néha burkozik, 
De színe gyorsan változik, 
Ajkán mosolygás ül.

Csitáry-Hock Tamás: Sokféle találkozás van...

Sokféle találkozás van... 

Mindegy milyen, üzleti, diplomáciai, baráti, vagy éppen futó, de a legtöbbjüket a szavak határozzák meg. A beszélgetés. De vannak találkozások, amikor nem a szavak vagy a tettek a legfontosabbak, nem is a találkozás hossza. A két fél talán nem is tudja, mit mond, mit tesz, nem tudja, mennyi idő telik el egymás jelenlétében. Mert ilyenkor a legfontosabb maga a találkozás. A másik lénye, jelenléte. Ritkák az ilyen pillanatok. De ezek az igazi, legmélyebb, legfontosabb találkozások. Ezek adják a legtöbbet, ezek jelentik az életet, ezek adnak értelmet mindennek, és erőt mindenhez. 


És léteznek ilyen találkozások.

Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok 
és nem leszek, csak puszta név, 
vagy az se, falevélvacok 
résekből egy szín visszanéz, 
nem lát meg ember, se madár, 
te sem, pedig súgom: „vagyok”, 
– bár torkom sincs, s hangom, akár 
az augusztusi csillagok, 
elég a lombbal, mielőtt 
szólhatnék... Fű, hamu dadog. 
Simítsd meg majd a levegőt 
testeddel, s tudd, hogy az vagyok..

Kamarás Klára: Négyszemközt

Tudod. . . Az élet így is, úgy is. . . 
Ki ne mondd. . . ! 
Csak szép legyen az út, 
és mind bolond, 
aki előre kesereg 
s azt várja, mikor jön a förgeteg. . . 
mely végleg elsodor. . . 
Most kimondom: temet. 
Múlttá tesz minden küzdést, életet. 
Megyünk. . . Megyünk a közös cél felé, 
virágok, hantok, koszorúk közé. . . 
Addig talán még lesz néhány tavasz 
másnak. . . s nekünk is, majdnem az. 
Ezer göröngyben 
botlik meg a láb, 
de a kék madár dalol valahol. . . 
Te hallod még? 

" - Tovább! Tovább!" 
Remény? Hát persze: 
Mindig van remény, 
míg tart az út, 
pedig végül mindenki odajut. . . 
tudjuk, hogy nem számít hova 
visz el a szentmihály-lova. . . 
csak míg a saját lábunkon megyünk, 
addig fontos: "hogyan?". 
Botladozunk és vándorlunk tovább 
egy kicsit sírva, kicsit boldogan. . . 

Varga Ibolya: Figyelj! - ha egyszer meghalok...

Figyelj! - ha egyszer meghalok, 
Elfújok néhány csillagot 
Mint tortán a gyertyát 
Hát csak ne sirassatok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
Némák legyetek, s szótlanok 
Ha temettek, ne földeljetek 
S szóval ne méltassatok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
Könnyek nélkül búcsúzzatok 
Ha ismertetek, megértitek 
Ha nem, minek hazudjatok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
Három edénybe rakjatok 
Szétosztván az isteneim között: 
Gyermekeimnek adjatok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
Ők érteni fogják, mire gondolok 
És ott adnak a szélnek engem 
Ahol a leginkább boldogok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
Vidámak legyetek, s boldogok 
Örvendjetek a tudásért, hogy 
Én már jó helyen vagyok 

Figyelj! - ha egyszer meghalok 
És látsz egy fekete párducot 
Smaragdszemében ott ragyog: 
Valahol én is ott vagyok 

Figyelj! - mert egyszer meghalok... 
De most kellenek a szép napok 
A törődés, a tiszta gondolat 
Őszinte szeretet, társ-tudat. 

Mert a szívem még - hallod? 
Még eleven, még dobog, 
Most kell, hogy szeress 
Mert most még élek, 
Most örülök a virágnak, ha kapok 
most még... - figyelsz rám? 
- Mert most még itt vagyok!