Nyakó Zita: Emlékszel még?

Emlékszel még 
arra a tavaszra? 
Felhők közt bujdosó 
kósza napsugárra? 
Mikor még csendesen 
össze tudtunk bújni 
nem kellettek szavak, 
csak mi voltunk... 
csak mi... 

Emlékszel még 
arra a nyárra? 
Mikor nevünket karcoltuk 
az út menti fákra? 
Mikor még hittük, 
hogy örökké tart majd 
s egymás karjaiban 
értük a hajnalt... 
a forró hajnalt... 

Emlékszel még 
az első csókra? 
Mikor megszűnt a világ, 
megállt az óra mutatója, 
s szinte fájt a vágy, 
úgy kívántuk egymást, 
s úgy éreztük szerelmünkre 
megkaptuk az áldást... 
égi áldást... 

S emlékszel-e drága 
arra a napra? 
Mikor könnyek szöktek szemembe, 
egyetlen mondatodra. 
Mikor neked adtam magam, 
halálomig örökre, 
Jóban, rosszban, 
végleg egy életre... 
örök életre... 

S emlékszel-e arra 
amikor elhagytál? 
Mikor a nap sem kelt fel, 
s búsan könnyezett a táj. 
Mikor virágok borultak, 
jéghideg sírodra, 
s megindult a tömeg 
kígyózó sorokba... 
fekete sorokba... 

Emlékszel-e 
a könnyes magányra? 
Álmatlan éjszakában 
hideg falak közzé zárva. 
Vártalak csendesen, 
Kiszáradt szemekkel, 
élve haldokolva, 
lángoló szívemmel... 
elhamvadt szívemmel...