10 gyönyörű zene, 10 gyönyörű film

           

Várnai Zseni: Szeretni.

Szeretni ezt az életet, 
az egyetlent a végest, 
Szeretni még ha bánt is, 
ha mostohánk is néhanap, 
de kék az ég, és süt a nap, 
van benne boldogság is. 

E szép és szőrnyű kor során 
csodákat tesz a tudomány 
a titkok titka tárul, 
a tudás fája lombosul, 
de atom felhő tornyosul: 
mérges gyümölcs a fárul. 

Nem ölni, vért nem ontani, 
a tüzeket eloltani, 
s nem gyújtani,hogy égjen 
ország és város,hol a nép 
gyönge megvédi életét 
s hogy békességben éljen. 

Még harcok dúlnak lángban ég 
a megbolygatott messzeség, 
madár se leli fészkét 
futnak az erdő vadjai, 
csak borzalomról..hallani: 
Világ teremts már békét! 

Fogyó hold már az életem, 
de dolgom még töméntelen, 
még tenni, adni vágyom... 
Csak lenne még erőm elég, 
zengni a béke énekét... 
e felbolydult világon! 

Csak élni, élni emberek! 
Időnk oly gyorsan el pereg, 
egy perc csupán az élet... 
de ez a perc lehet csodás 
teremtő munka, alkotás 
amely megőriz téged!

Fodor Ákos: Sose bánd...

a hang... a hangot a csend szüli meg 
és észre talán csak úgy veszed, 
ha már vele-száll, vele zeng 
szíved... 

a fényt a szem fura mágusaként 
úgy zárja keretbe a vaksötét, 
hogy élesen álljon a kép 
eléd! 

sose bánd 
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés, amíg élsz, 
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz! 

míg hazaérsz, 
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 
vagy a lét peremén, hol a hang 
meg a fény elenyész, 
sosem árt, ami ér, sem a rossz 
sem a jó 
sose kész... 

a csend... a csendet a hang szüli meg 
és észre talán csak úgy veszed, 
ha hozzásímulsz, 
s veletart szíved 

sose bánd 
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés,amíg élsz, 
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz! 

míg hazaérsz, 
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 
vagy a lét peremén, hol a hang 
meg a fény elenyész, 
sosem árt, ami ér, sem a rossz 
sem a jó 
sose kész. 

sose bánd 
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 
csupa rész az egész, 
bánat vagy nevetés, 
amíg élsz, 
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Dsida Jenő: Kívánságom

A jó Isten tán nékem is meghallja 
Egek felé kiáltó hangomat, 
Midőn Teérted fordulok Hozzája 
Hiszen nem kérek Tőle én sokat: 
Kérésem csupán egy rövidke mondat 
És minden, minden belefér: 
Az élet szürke, csapkodó sarában 
Lelked maradjon mindig hófehér! 

Ha járva-kelve hallom a világot, 
-Hazugság minden második szava,- 
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem, 
Hogy fülem inkább mitsem hallana, 
Egy oly világon vágynék akkor élni, 
Mely mindig-mindig igazat beszél:- 
E csúnya, piszkos, e hazug világban, 
Lelked maradjon mindig hófehér! 

Ha ketten, hárman néha összejönnek, 
Miről is folyhat köztük a szó-beszéd? 
Egy másik ember lesz az áldozatjuk, 
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt. 
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan, 
A szó mielőtt még lelkedhez ér: - 
Rágalmat szóró, pletykázó világban, 
Lelked maradjon mindig hófehér!

Csíki András: Leszek a barátod

Leszek a barátod, 
játszom játékaid, 
elnyúlok és elnémulok veled 

sírom bánataid, 
örülöm örömeid, 
mindenem megosztom veled. 

Ahogy fordulsz, fordulok én is, 
amit tudsz, még megtanulom, 
ahová állsz, oda húzok én is, 
amennyit bírsz, azt én is kibírom 

ha szeretsz, szeretek veled, 
ha gyűlölsz, gyűlölök híven, 
úgy nézek, ahogy te is nézel, 
megyek, ha elmész innen. 

Jegyben a sötétséggel járunk, 
ha énekelsz, dúdolom veled, 
de szép esők hullanak ránk, 
s már szeret aki szeret 

S hajnalban ébredsz, én is felkelek, 
ha koldulsz, én is megteszem, 
ha elszégyelled árvaságodat, 
én is lesütöm fejem 

ha zászlódra sorsodat húzod, 
bizton én is aláállok, 
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom, 
hogy láthassam gyönyörű halálod 

aztán elnémulok én is veled, 
mint egy éjfél utáni állomás, 
és reggel csak üres üléseken ülünk, 
és folytatódik ez az utazás 

csak sodródunk merre az ég vezet, 
egy beláthatatlan pusztaság felé, 
hol egy kóró a legszebb virágunk, 
ahol mindenünk a másiké 

de onnan már nem megyünk tovább, 
leszállunk és végső helyünkre lépünk, 
és egyszer még összekacsintunk, 
és már nem mondjuk el mennyire félünk.

Kovács Gabriella: Egy rózsaszál..

Egy rózsaszál sosem beszél, 
De mégis mindent tud 
ha kell szeret, s ha kell 
boldogságot, hűséget ígér. 

Csodás színeiben virágzik, 
Tüskés szárán 
mégis oly büszkén, 
délcegen pompázik. 
Ha le is szakítják nem lázad, tűr halálig. 

Csak egy rózsaszál, s elmond 
ha kell bánatot, örömet. 
s azt is mit talán 
szavakkal kimondani nem lehet. 
De van mikor sajnos mindent eltemet... 

Egy virágszál csak, de oly sokat ér! 
Mert bizony azt is elmondja, amit 
az ember titokban remél... 
De ezért nem kér dicséretet, köszönetet, 

Nem kér hálát, s nem vár 
a kérdésre feleletet! 
Csak hallgat, és mégis mindig beszél. 
Tűr, és ha kell mindig remél...

Arany János

Brain Storming: Őszinteség

Magamnak beismerem: 
Magamat jól ismerem, 
De másnak elmondani nem is merem, 
Mert az őszinteség mélységes verem, 
Honnan az ember magát jól látva 
Tekinthet a világra. 
De sokszor a világot nem látva, 
Lelkét másoknak kitárva 
Zuhanhat mélyre a homályba, 
Hol másoknak köszönhetően 
- Kiket nem is látott - 
Megismerhet 
Egy teljesen más világot, 
Mely minden magából adottat 
Szigorúan megadóztat, 
Mint haszonként és eszközként kezelve 
Tekint az őszinte személyre, 
Aki olyan mint a természet: 
Akit egy gyöngéd szó 
Magából kivetkőztet, 
Aki mindent megmutat magából: 
Nem érdekből, csak úgy magától. 
Mert a világot úgy szereti ahogy van: 
Ahogy a kezdetektől van, adottan. 
Az őszinte szó, - ha az - 
Drága kincs. 
Lehetne, de 
Mértéke nincs 
Ha lenne, már nem az lenne, ami 
Hanem csak értékes, ritka holmi, 
Amit adnak-vesznek az emberek, 
Amit csak adni biztosan, 
De kapni nemigen lehet, 
Mivel a hazugság - az édes múzsa - 
Az őszintét a mélybe húzza, 
Majd a helyébe lépve 
Csalja a szemlélőt mindig lépre. 
Mi végre hát az Őszinte léte? 
Az, hogy szeretni csak őszintén lehet 
Mert a hazug szeretet szeretőt és szeretettet 
Egyaránt eltemet...

Mihail Lermontov: Most a szív. . .

Most a szív nyugodni vágyik, 
szenvedélye ellobog, 
Mert belátja, hogy a másik 
szív érette nem dobog; 
Ám, ha fojtott izgalomban 
még remegne, az se baj: 
A víz sem csitul le nyomban, 
Bár elült a vad vihar! 

Jött az óra, válni kellett; 
Észre sem vetted vajon, 
Bár szemed láttára pergett 
Forró könnyeim arcomon? 
Kikacagtad leplezetlen 
Önfeláldozásomat. 
Féltél, hogyha szánsz, szívedben 
Újra szítod a lángodat. 

Ám hiába igyekeznél 
Szenvedésed rejteni, 
Mert szerettelek, szerettél 
S nem tudunk felejteni. 
Villámot lövelt a mennybolt, 
Nézd a parton azt a két 
Sziklát, mely hajdanta egy volt, 
S állta a vihar dühét; 

Látod, a két tört vonal hogy 
összeillik? Van amit 
A természet egynek alkot, 
És a sors kettészakít. 

(Ford. : Kálnoky László)

Nyiraty Gábor: A szeretet lángja

Ha a világot nézed, 
hatalmasnak látod, 
De ha a világ néz téged, 
csupán törpének látszol. 
Kicsi szívnek, mely csendben dobog, 
de míg a mélyén a szeretet lobog, 
s apró lángja olykor tűzre lobban, 
Addig a világ is odafigyel kicsit jobban, 
ahogy parazsai hamuvá válnak sorban. 

S ezek az apró fellángolások, 
mint délibáb a Hortobágyon, 
elhitetik, hogy van tovább, 
S bármikor újjá élheted a csodát. 
Kell, igen kell a szeretet! 
Sose hagyd, hogy kialudjon szívedben, 
mert ha már nem lesz, ki megfogja kezedet, 
Akkor döbbensz csak rá, 
mindened elveszett.

Gőrffy-Deák Éva: Barátok

Ha csak várod, hogy jobb lesz a sorsod, 
Ha a tükörben fáradt az arcod, 
Ha fáj, amit el kellett engedned, 
Ha életed álmát nem teremted, 
Ha múltad sebeit feltéped éppen, 
Ha elcsüggedtél ebben a létben, 
Ha nem repít tovább a vágyad, 
Ha nem érzed hozzá a szárnyad, 
Ha bűntudat kínoz az útért, 
Ha könyörögsz további hitért, 
Ha ítélkeztél magad felett, 
Ha nem látsz napot a felhők felett, 

Akkor tudd, hogy ott vagyunk veled, 
Akkor gyere, és nyújtsd felénk kezed, 
Akkor hagyj csak ott minden hibát, 
Akkor gyere és mondd el, mi bánt, 
Akkor, ha akarod, hallgathatunk, 
Akkor nevethetünk és játszhatunk, 
Akkor öltözz, hogy sétáljunk egyet, 
Akkor tudd, hogy béke van benned, 
Akkor lehessünk fény a vállad felett, 
Akkor lásd meg saját mély gyökeredet, 
Akkor erős faként az égig nyújtózz, 
Akkor erőt meríts az újabb úthoz. 

Ha a jövőt már nem féled, 
Ha a pillanatot átéled, 
Ha belélegzed a fényedet, 
Ha megéled isteni lényeged, 
Ha boldogan, magasan szállsz, 
Ha tükörben ragyogást látsz, 
Ha örömed az égig ért, 
Ha elértél egy újabb célt, 
Ha táncolni, nevetni vágysz, 
Ha ehhez épp társakra vársz, 
Ha szárnyalni tudsz a széppel, 
Ha együtt repülsz épp a léttel, 

Akkor gyere és mondd el nekünk, 
Akkor segíts, hogy együtt legyünk, 
Akkor fogd át mindkét kezünk, 
Akkor te mutass példát nekünk, 
Akkor világíts át a vállunk felett, 
Akkor megérthetjük, amit kellett, 
Akkor hisszük az isteni sorsunkat, 
Akkor meglátjuk újra az utunkat, 
Akkor megérezzük, hogy merre, hová, 
Akkor együtt repülhetünk tovább. 
Akkor közösen vagyunk angyalok, 
Akkor fényünk mindenen átragyog.

Pósa Lajos: Amíg élek, mindig bánom...

Amíg élek, mindig bánom, 
Hogy elhagytam kisvilágom: 
Falumat a bérc tövében, 
Csendes enyhe völgy ölében. 
Boldogabb volnék én ottan 
Egy alacsony kis kunyhóban, 
Mint e zajos nagyvilágban 
Cifra, fényes palotában. 
Idegen itt nekem minden, 
Más emberek vannak itten, 
Más erkölcsök, más szokások... 
Csillogások, csalfaságok. 
A teremtés koronája 
Itt a földnek rabszolgája. 
Levetette égi arcát, 
Úgy harcolja a lét harcát. 
Hogy nyüzsögnek, hogy zajognak! 
Egymásra hogy agyarkodnak! 
Mindeniket űzi, hajtja: 
Saját önző gondolatja. 
Homlokukra, zászlajukra 
A kedves "Én" van felírva. 
Ezért készek csalni, lopni, 
Mást, ha lehet, eltiporni. 
Összetörik a szívedet, 
Meggyilkolják a lelkedet. 
Életedet kirabolják... 
Az istent is megtagadják! 
Amíg élek, mindig bánom, 
Hogy elhagytam kisvilágom: 
Falumat a bérc tövében, 
Csendes enyhe völgy ölében. 
Ott az élet, a szép élet! 
Egyszerű, mint a természet. 
Ott fehérlik, ott honol a 
A tiszta erkölcs lilioma. 
Az istenben bízva, híve, 
Nyugodt minden ember szíve. 
Szeretetben, békességben 
Foly le minden óra szépen. 
Több öröm van ott egy házban, 
Több boldogság, mint itt százban. 
Istenem, ha köztük élnék: 
A királlyal sem cserélnék! 
Szívesebben őrzenék én 
Nyájat ott az erdő szélén 
A felhőkön elmélázva, 
Fütyörészve, furolyázva! 
Más világ van ott egészen, 
Ragyogóbb a nap az égen. 
Illatosabb a virág is, 
Szebben dalol a madár is. 
Ej, ha a sors engem innét 
Valamikor hazavisz még: 
De kisírom majd magamat, 
Ha meglátom kis falumat! 

Mese a sündisznóról

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. 

Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. 

Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor istüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. 

Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta.

Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni.
Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebbcsak az időjárásról folyt a kurta társalgás. 

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.

Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. 

De a szúrós tüskéktől senki sem férthozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. 

Azóta senkisem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman
ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé
a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
- Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
- Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek
megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. 

Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. 

Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
- Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!
A süninek könny szökött a szemébe. 

Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
- Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
- Ne haragudj rám, én csak jót akartam!
- Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
- Hát, akkor Isten veled, kedves Süni! Talán majd máskor!

És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de azerdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani:

 Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe:Talán majd máskor.

Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is
összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
- Itt vagyok suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
- Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
- Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak.

 Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta,
és sírva fakadt.
- Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
- Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam 

Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki
nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt.

 Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. 

A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

"Soha senki nem simogatott meg!"

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán.
De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

- Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.

És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé!

 Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

- Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. 

Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.