A világ 10 legrejtélyesebb helye

Csődöt mond a logika és nincs magyarázat. Az ilyen helyek rejtélye mindenkit zavarba ejt. A Spektrum műsorában a világ 10 legrejtélyesebb helyére látogathatunk el, mint pl.: a Stonehenge kőoszlopaihoz, a Nazca vonalakhoz vagy éppen az 51-es körzethez. A pálmalevelekről is sok mindent megtudhatunk.

Krausz István: Hazavárnak

Ha úgy érzed, már nincs remény,
Hogy kialvóban mind a fény,
Amikor eltörik az út,
Csatát vesztesz, vagy háborút,
Egy apró pontján a világnak,
Valahol mindig hazavárnak!

Elfáradt, reszkető kezek
Fájón utánad intenek,
Ha egy percre is távozol,
Vagy más kedvére változol,
Ha nevetni, vagy sírni látnak,
Valahol mindig hazavárnak!

A rácson túl is van világ!
Ha te hibád, vagy nem hibád,
Nem mérlegelnek józanul.
Ahol mindig a szív az úr,
Egy ajtót előtted kitárnak!
Valahol mindig hazavárnak!

Büszkén, vagy megpecsételt sorssal,
Ifjan, vagy túlhaladott korral
Egy kis pontján a mindenségnek,
Hova mindenkor visszatérhetsz,
Boldogan a karjukba zárnak
Ott, ahol mindig hazavárnak!

Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés, 
mégse halaszd el holnapig; 
részekből teljesül az egész, 
nagy szívvel tedd meg a kicsit. 

Amit ma eltehetsz se sok, 
- nincsenek garasos csodák, - 
de valaki örülni fog 
még ennek is, hát add tovább. 

Ezer szóból csak egy igaz, 
és sok beszéd elrejtheti, 
ha rábukkannál, melyik az, 
ne tétovázz kiejteni. 

Naponta egy lépést tehetsz, 
hogy messzi célodat elérd, 
de ne csüggedj, akit szeretsz 
ugyanígy elindul feléd.

Bálintffy Etelka: Nem tart örökké semmi...

Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén,
Szeretni?! ah, mi édes, mint repes a kebel,
Ha e kicsiny szó bűvös varázsa futja el.
Úgy jő, miként a hajnal, piros színben ragyog,
S mint szivárvány az égen, megváltozik legott.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt,
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Vigasztaló csak az van, vigaszt csak ott lelünk,
Hogy az sem tart örökké, ha sírunk, szenvedünk.

Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, -
neked még annyi sem vagyok...
Egy őrült fecseg és a másikvárja a lemenő napot.

Barchoba

Az oldal megnyitása után nyomd meg a _'játssz-Magyarul'_ lehetőséget.

Egy programmal fogsz barchobázni, 20 kérdésből rájön, hogy mire gondoltál!

Ha nem hiszed próbáld ki!:)

Barchoba

Ó. Kovács Ibolya: A hegedű

Volt egy lány, hozzám hasonló. 
Lelkében hegedű zenélt. 
Néha lágyan szólt, s nyomában 
sok kis virág dugta ki víg fejét, 
tavaszi illat lebbent a légen át, 
s odakint nap sütött - 
majd panaszos dallamok 
szálltak sírva a rét fölött, 
rózsa, tulipán megfagyott, 
csontdermesztő szél vágtatott. 
De mindig szólt a hegedű, 
sohasem hallgatott. 

Aztán eltört a hegedű, 
s beköszöntött a csend. 
Nem fújt több jeges szél, s a 
nap se sütött már sohasem. 
Örökös félhomály lett az úr, 
nem hideg, nem meleg. 
A lány a hegedűjét többé 
nem kacagtatja-ríkatja meg. 

Az utolsó dallam még 
ott száll, lebben a réten át. 
Játékos, bolond szél fut arra, 
kergeti a rét sóhaját, 
felkapja a dalt, s vad kedvvel 
szórja a világba szerteszét. 
A lány kopár sziklák közt ül meredten. 
Többé nem hajt neki virágot a rét.

Őri István: Rigóünnep

Tegnap óta
szól a nóta
rigóéknál
nagy a móka.

Rigó papa
rigó mama
csöpp kis rigók
aprók s nagyja
tele csőrrel
mind azt mondja:

Elolvadt a csúnya hó,
jó meleg lett, kedvünk jó
tavasz elmúlt, jön a nyár
gyere hamar,
nagyon várunk
Aranyszemű Napsugár!

Ligeti Éva: Kamasz tavasz

Hajnali harmat cseppenként csordul,
felkelő Nap aranyába mártja
a gyönggyel teli levelet, s fordul,
megbillen, mint a várnak szánt kártya.

Téli álomból ébred a tavasz,
leheletétől jégvirág olvad,
hirtelen nyúlik akár a kamasz,
hókristálytenger - olvadó holnap.

Ágpáncél roppan, lehullik végre,
rügybezárt levél, bomlani óhajt,
langymeleg szélben mered az égre,
március felé jó nagyot sóhajt.

Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át,
s csiklandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül,
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe,
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez - olvas -

s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány. 

Zsóka Marianna: Csend

Valami itt, olyan 
Halott bennem. 
Legjobb lenne most 
Sehol se lennem. 

Felhők közé 
Eltemetni álmom, 
Önmagam most 
Végképp nem találom. 

Kedves hangok, 
Ködbevesző képek, 
Gyermekkori álmokról 
Mesélnek. 

A mikor még tiszta 
Volt az égbolt, 
A jövőkép, csillogó 
Remény volt. 

Szürke fátyol 
Borította álmok, 
Csendes békét, 
Vajon hol találok? 

Fehér Miklós: Lehet hinni...

Lehet álmodni bolond szívvel,
Fénybe hullott mondatokkal,
Viharban, kacagva víg táncot járni,
Hinni a nem jövő holnapokban.

Lehet nappal is álmokat látni,
Bízva, hogy ébren is élnek álmok,
Melyben csillagléted, napfényléted
Magadban örökké megtalálod.

Lehet a bajban, pusztulásban
Életben tartani reményeket,
Elhinni, hogy már megváltottak
És bűntelen élheted életed.

Lehet hinni, álmokat látni,
Lehet remélni hívők hitével,
De tudod-e, hogy más az álom
És ritkán édesek az ébredések? 

Tornóczi Köles Ildikó: Tavasztündér

Aranyhaja libben
holdsugár tükrében,
Tavasztündér táncol
csillagfényes éjben.
Lágy, selymes hangja
bűvöli a tájat,
dallamára langyos szél
ringatja a nádat.

Táncol a holdnak,
a szélnek, a fáknak,
melengető szívétől
a folyó megárad.

Szikrázó lépte nyomán
jég és hó megolvad,
didergős, zimankós tél
táncától elhamvad.

"Tavasz van, tavasz van!"
Suttogják fák, bokrok,
meghajol egy fűzfa,
s köszöni a táncot. 

Áprily Lajos: A ragyogó madár

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...


S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!

Lin Jü-tang

Ligeti Éva: Elmúlt

napok
törmeléke közt
szerteszórt percek
előle elfutni
van-e elég merszed?
leomló vágyromban
suták a lépések
apró darabjai
lerombolt érzések
lehullt
homokszemek
beborítják álmod
fullasztó kétségben
nehéz már helytállnod
nyomasztó nyomokban
keresed az utat
elvesztél
utánad már
senki sem kutat
elmúlt
a délibáb
csalóka kép kísér
ragyogó csillagot
fogyó Hold sem ígér
nem érted
hova tűnt a csalfa tünemény
magad sem hiszed el,
hogy él még
a remény

Koltay Gergely: Ki szívét osztja szét

Nincs szó, nincs jel,
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.

Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.

Hol az arc, hol a kéz ?
Akiért, s csak azért ?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér ?

Kell, te legyél,
ki Nap lesz Éj után -
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.

Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény -
Ki szívét osztja szét,
az élet, csak övé -
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.

Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.

Ami volt, s amiért :
- az minden a miénk ! -
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.

Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét

Választott, ki a múltat,
magában oldja fel,
őrző, ki érzi a hajnalt,
tudja ébredni kell.

Ha félsz, gyere állj mellém -
szívem, szívedhez ér...

Sárközi György. Szikla

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zort telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarizsnyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem. 

Füzes László: Úgy kellene

legalább egyszer szépet tenni,
a gyalogúttal messze menni
kézenfogva, merre a nap jár,
amíg a múltba hull a naptár.
Kigombolni a józanságot,
letenni mint egy unt kabátot.

Jókedvünk tiszta gyolcs ingében
felhőt faragni fenn az égen,
s ha homlokunkra gyűl a pára,
madárként űlni lombos ágra,
szorgalmas hangyák útját lesni,
emlékmorzsákat csipegetni.

Arcunk mártani hébe-hóba
szikrázó, tiszta szűzi hóba.
És a zsémbesek meg ha rónak,
magunkra húzni takarónak
a boldogságot, és alóla
kikacagni a duzzogókra.

Villát vetni a ház falának,
hol emlékkotlók kaparásznak,
s ha akad vacak, kacat, régi,
a csirkenép már húzza tépi.
Nem italoktól részegülni,
zsongó méhesben csendben űlni.

Ha megszólal a toronyóra,
kiállani a mutatóra,
Onnan nézni a tarka semmit,
és nem siratni soha senkit...
Hintázni lábunk, messzi látni,
a mindenséggel parolázni
Az égre csillagrajt kiszórni,
hogy ragyogjanak. Rájuk szólni.

Wass Albert: Egyszer régen. . . .

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat, 
S a kék vizekben tündökölt a hold, 
Tündér leány állott a tenger partján, 
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt. . . 
De egy este. . . messze észak felől 
Orkán hadával érkezett a tél, 
A tündér sírt és fényes könnyeit 
Zúgó tengerbe hullatta a szél. . . 
Aztán elment. . . a tenger várta, várta, 
És fodros habja többé nem dalolt. 
Ködös, borongós, néma éjszakákon 
Sötét vizén nem tündökölt a hold. . . 
S a mélybe hallott tündér könnyekből 
Lettek a fényes igazgyöngy szemek. . . 
A gyöngyhalász néha megtalálja 
A mélybe rejtett tündér-könnyeket. . . 
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok, 
És verseim az igazgyöngyszemek. . . 
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér 
S azóta néha gyöngyszemet lelek. . . 

V. Shoffstall: Útravaló

Egy idő után megismered
Az apró különbséget
Egy kéz fogás
És a bilincs szorítása között.

És megismered,
Hogy a szerelem nem vonzalom
És egy társ nem biztonság.

És megismered,
Hogy a csók nem szerződés
És az ajándék nem ígéret.
És elfogadod kudarcaid
Emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
Asszonyi bájjal, férfias erővel
S nem gyermeki bánattal
És megismered, hogyan építsd a jelen útját,
Mert a holnapé túl bizonytalan,
Hiszen a tervek és jövők útja
Fél úton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
Még a nap is megéget, ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet
Díszítsd csak fel saját lelkedet
És ne várd, hogy valaki más
Hozzon virágot Neked.

És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni,
Hogy igenis erős vagy
És igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval
Csak tanulj,...

Darvas Szilárd: Legenda A Nő Teremtéséről

Amit mondok, nem ma történt, 
sok millió év előtt, 
elmesélem, hogy az Isten 
valamikor réges-régen 
hogy teremtette a nőt. 
E legenda őse hindu, 
s oly igaz, hogy aki hallja, 
nem lehet, hogy meg nem indul. 

Szóval az Úr legelőször 
férfiembert alkotott, 
ezzel teltek hosszú évek, 
nappalok és alkonyok, 
ami szép volt, ami jó volt, 
mindent ebbe fektete, 
ő maga is megcsodálta, 
mire készen lett vele: 
domború mell, magas homlok, 
sziklát görgető karok, 
és a többi. részletezni 
nem is nagyon akarok, 
szeme, füle, lépe, mája, 
lába is, hogy lépne rája, 
hogy így visszagondolok, 
csupa, csupa jó dolog. 

No de közben hiba történt: 
elfogyott a nyersanyag, 
míg a férfi ily remek lett, 
a szegény nő megfeneklett, 
rá már semmi sem maradt. 
Ám az Isten azért Isten, 
véghetetlen bölcsessége 
mindig jó dolgokra inti, 
tudja, hogy ha segít magán, 
az isten is megsegíti. 
Hogy ily nagy volt a probléma, 
csak merészebb lett ő attól, 
és nekiállt nőt csinálni 
- ahogy azt ma mondanátok- 
mindenféle műanyagból. 
Volt abban a nőben minden, 
bizony nem lesz könnyű dolgom 
véges-végig elsorolnom. 


Az ezüsthold kereksége, 
pálma sudár merevsége, 
őszi felhő mélabúja, 
mélyhegedű néma húrja, 
őzikéknek kecsessége, 
majmok csacsi fecsegése, 
május üde tavaszsága, 
csörgőkígyó ravaszsága, 
fák közt nyögő szél fuvalma, 

bősz oroszlán rémuralma, 
páva tolla, pulyka mérge, 
gyáva nyúlnak rettegése, 
kis verébnek puha pelyhe, 
illatozó rózsa kelyhe, 
mérges fullánk kis darázsba`, 
felparázsló tűz varázsa, 
csorgatott méz édes íze, 
szomjúság a tiszta vízre, 
nyári zápor, rét keserve 
tél dühétől szétseperve, 
bátor tigris vad haragja, 
kis pacsirta trilla-hangja 
és a többi, és a többi, 
az is, ami ki lett hagyva. 

Nem volt már a férfi árva, 
mert az Úr az új teremtményt 
neki adta illetőleg 
rásózta az ő nyakára. 

Nem telt bele alig pár nap, 
hát az Úrhoz mén a férfi, 
s panaszkodik, azt remélve, 
hogy az isten csak megérti. 

Uram! - így szól - kezed mért ver? 
Rettenetes egy teremtmény, 
akit adtál, az a némber. 
Szája be nem áll, ha fecseg, 
egyszer nyűgös, másszor beteg, 
minden semmiségért zokog, 
és veszélyes és szeszélyes, 
hogyha egy kis öleléshez 
néhanapján hozzáfogok, 
Máskor. hogy is mondjam. mohó! 
Izzik, mint a tüzes kohó, 
kábít, bódít, mint az óbor, 
csak az a baj, hogy sose jókor. 
Elpusztulok vele élve, 
így könyörgök: vedd őt vissza! 
Nincs szükségem feleségre! 

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: 
látom nincs belőle hasznod, 
nem erőszak a disznótor, 
visszaveszem én az asszonyt! 

Nem telt bele alig pár nap, 
s hát megint csak jön a férfi, 
s panaszkodik, azt remélve, 
hogy az isten csak megérti: 
Uram! - így szól - én se értem, 
de hiányzik az a némber, 

ettől vagyok én most bajba`, 
hiányzik a dalos ajka, 
milyen kedves, mikor fecseg, 
megható, ha néha beteg, 
hogyha szenved, hogyha zokog, 
s milyen hálás, milyen boldog, 
hogyha egy kis öleléshez 
néhanapján hozzáfogok. 
Mámorító, mikor mohó 
izzik, mint a tüzes kohó, 
kábít, bódít, mint az óbor, 
sose rosszkor, mindig jókor, 
nincs öröm, csak vele élve! 
Így könyörgök: add őt vissza, 
szükség van a feleségre! 

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: 
látom, látod már a hasznod, 
visszaadom hát az asszonyt! 

Nem telt bele alig pár nap, 
s hát csak újra jön a férfi, 
s panaszkodik, azt remélve, 
hogy az isten csak megérti: 
Uram! - így szól - én se értem, 
de csak némber az a némber, 
sok bosszúság, kevés öröm, 
és a csóknál több a köröm, 
köröm, karom, fecsej, szitok, 
ha úgy látja jónak, kidob, 

minden bajért engem okol, 
vele élnem tüzes pokol, 
így könyörgök, legyen vége, 
vedd őt vissza, sose lássam, 
nincs szükségem feleségre! 

Ez már sok volt az Istennek, 
nagyot ütött az asztalra: 
Volt időd, hogy kiismerjed, 
nekem is van egy kis eszem, 
többé vissza sose veszem, 
oktalanságodon okulj, 
ahogyan tudsz, úgy boldogulj, 
ezt a mérget hordanod kell, 
akárhogyan éget is, 
vidd az asszonyt, mert különben 
beszüntetlek téged is! 

Sok millió éve ennek, 
de semmi se változott, 
ma is így vagyunk a nővel, 
hol áldott, hol átkozott, 
nyögünk, hogyha velünk van és 
hogyha elhagy akkor is, 
ezt csináljuk amíg élünk, 
így jön el az aggkor is, 
amíg ez a világ világ, 
össze sosem békülünk, 
tragédiánk egy mondatban: 
sem velük, sem nélkülük!