Füzes László: Úgy kellene

legalább egyszer szépet tenni,
a gyalogúttal messze menni
kézenfogva, merre a nap jár,
amíg a múltba hull a naptár.
Kigombolni a józanságot,
letenni mint egy unt kabátot.

Jókedvünk tiszta gyolcs ingében
felhőt faragni fenn az égen,
s ha homlokunkra gyűl a pára,
madárként űlni lombos ágra,
szorgalmas hangyák útját lesni,
emlékmorzsákat csipegetni.

Arcunk mártani hébe-hóba
szikrázó, tiszta szűzi hóba.
És a zsémbesek meg ha rónak,
magunkra húzni takarónak
a boldogságot, és alóla
kikacagni a duzzogókra.

Villát vetni a ház falának,
hol emlékkotlók kaparásznak,
s ha akad vacak, kacat, régi,
a csirkenép már húzza tépi.
Nem italoktól részegülni,
zsongó méhesben csendben űlni.

Ha megszólal a toronyóra,
kiállani a mutatóra,
Onnan nézni a tarka semmit,
és nem siratni soha senkit...
Hintázni lábunk, messzi látni,
a mindenséggel parolázni
Az égre csillagrajt kiszórni,
hogy ragyogjanak. Rájuk szólni.