Gubcsi Lajos: Felkelő remény

Hallgasd egyszer a Hold bágyadt beszédét 
Amint a Nap forró igazát tépi szét 
Ne nézz soha bele kettejük fényibe 
Amint fényerejükkel egymást győzik le 

A Nap elment, a Hold lassan felköszönt 
Sápadt veríték gyöngyözik arcán odafönt 
Piros vér fut alá a búcsúzó Nap peremén 
Egymás árnyékában élünk, mindig, te meg én 

Ne félj, lesz még vakító csillogás, fénylik tekintetünk 
Visszajönnek elbolyongott vágyaink, hegednek szíveink 
A Nap kincstárnoka ránk szórja minden becses kincsét 
S az életsugarak elhozzák a felkelő világ összes reményét 

Komáromi János: Vannak sorok...,

Vannak sorok...,
amiket írni kell!

...mert muszáj!

...mert valami hajt,
szorít belül
és ha nem sikerül
"verssé" formálni
a sok tolakodó betűt...
az sem számít!
Csak ámít,
amikor azt hiszed
szabályok,
rímek teszik "verssé"
a versedet.
A lélek,
az érzés vezesse
kezedet és
ne számolj szótagot...
csak figyeld
a dallamot,
ami belülről árad
és nem a kezedet
vagy a szádat,
a szívedet hagyja el.

Minden szóban
benne leszel,
minden betű Téged
ölel.
A sorokban,
ha így teszel,
a mindenség
jön hozzád el.

...mert vannak sorok,
amiket írni kell...

Reményik Sándor: Találkozás

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elöl a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jó, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utólszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót. 

Juhász Albert: Te hogy mondanád el?

Te hogy mondanád el, hogy sokat jelent neked,
Hogy nem telik el úgy nap, hogy ne gondolna Rá szíved,
Hogy nem telik el úgy éj, hogy ne kívánj szép álmokat,
Hogy ne szépítené meg arca az álmodat?

Te hogy mondanád el, hogy nem érdekel más,
Hogy számodra egy kezdet lett az elmúlás,
Hogy szíved még mindig csak érte dobog,
Hogy szerelmes lelked még mindig utána zokog?

Te hogy mondanád el, hogy még ma is visszavárod,
Hogy minden árnyékban alakját látod,
Hogy ablaknál állva az órádat nézed,
S tudod, hogy nem jön, hisz így teltek az évek.

Te hogy mondanád el neki, hogy még benned él,
Hogy szíved-hasztalan bár-még mindig remél...
A sors az idő kerekét könyörtelenül tekeri,
S így évek múltán mindezt, te hogy mondanád meg neki?

Kamarás Klára: Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...
Ki ne mondd...!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg
s azt várja, mikor jön a förgeteg...
mely végleg elsodor...
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk... Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé...
Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak... s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol...
Te hallod még?
" - Tovább! Tovább!"
Remény? Hát persze:
Mindig van remény,
míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut...
tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szentmihály-lova...
csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: "hogyan?".
Botladozunk és vándorlunk tovább
egy kicsit sírva, kicsit boldogan...

Papp Zoltán: Hattyúdal

Anyám, a Színház véget ért.
Lemállott rólam már a maszkom.
Már nem vitázom semmiért.
A lelkemet szegre akasztom.
Nem éhezem szerepre már,
és nem fogok már alkudozni.
Ha tôlem elköszönt a nyár,
nem akarom már visszahozni.

Csodás volt minden csillogás,
minden szerelmes, boldog este,
mikor egy garabonciás
a lélek titkait kereste.

Én boldog voltam odafenn,
nekem a színpad volt az élet,
de szégyellném, ha életem
lázadva, sírva érne véget.

Anyám, te újra fényesülsz,
megint figyelnék szép szavadra.
Nagy, égi erkélyen csücsülsz.
Aggódva nézel kisfiadra.

Hányszor nem hitted, hogy lehet,
hogy érdemes színháznak élni,
de adtál hitet, életet,
és nem engedtél soha félni.

Te már a lényeget tudod,
tudod, mit ér az emberélet,
üzend meg, hogy jóváhagyod,
hadd érjek megnyugodva véget.

Üzend, hogy nem volt az kudarc,
hogy lelkemet a szélnek adtam,
hogy gyôzelmet hozott a harc,
mert soha, soha nem hazudtam.

Őri István: Dal az életről

Néha nehéz, 
néha könnyebb, 
néha mosoly, 
néha könnyek, 
néha megbocsátás, 
néha ítélet, 
néha csüggedés, 
néha remények. 
Az Élet az, 
mely nyomomba' jár 
ha megállok, 
ő is megáll 

s vár, 
hogy induljak már, 
mert nincs idő 
ott van mögöttem 
a következő, 
kit lökdösni, 
rúgni kell 

és bíztatni, 
ha menni nem akar: 
"Igyekezz! 
Végezd életed hamar!" 

Néha ilyen, 
néha olyan, 
a fő, hogy 
ne vedd komolyan 
ne hallgass rá, 
mondjon, 'mit akar, 
hisz nemsoká' 
minden jó lesz 
a közömbös 
-kedves föld 
betakar. 

Thándor Márk: Est

Oly jó az esti órák fénye, 
a csillagos égre nézve. 
S oly jó a fáradtságnak leple, 
mely óvva lep be. 

S oly szép a hold iramló árnya, 
mely telten sugárzik az éjhomályba, 
s a vidáman éneklő lég, 
mit oly régóta vártam én. 

Köszönt engem az ágy, s a párna, 
nyugovóra kéne térni mára, 
s ha szemem pillái egymáshoz érnek, 
hálaszót éneklek én az éjnek, 

megfordulok, s álmodom, 
egy másvilágba távozom, 
s ha majd helyet cserél a hold, s a nap, 
meglátod vidám lesz a holnap.

Török Sophie: Érthetetlen múlt idő...

Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a száműzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hír se szerelem.

A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sűrűn
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.

Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kínzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyűlt aktát
fontos feladatként, érthetetlen

múlt időmet rendezem.

Juhász Gyula: Révület

Oly furcsa ez: szavak zengésein túl 
Keresni titkot, mely bennük dereng. 
Oly különös: rímünk az égbe indul 
S örök jövőbe vonja a jelent. 

Oly szomorú: az élet erdejében 
Eltévedezni s nézni: hol kiut? 
Mint a szökő rab, ki a ködben, éjben 
Reméli, hogy őrt téveszt és kijut. 

Oly gyönyörű e lét s a Léthe partján 
Elrévedezni égen és mezőn 
És nem találni társat, aki balgán 
Velünk ballagna boldog könnyezőn. 

Oly isteni: heverni gyenge fűre, 
Bámulni: jönni, menni felleget, 
Míg sors borúja és öröm derűje 
A semmibe szelíden ellebeg.

B. Radó Lili: Békült szívvel

Ajándékul, amit szántál nekem, 
e néhány évet, Uram, köszönöm. 
Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, 
mert tánc s a dal s az ifjúi öröm 
mögöttem immár messze elmaradt. 

Bizony, tavaszom tarka mámora 
tovaillant, míg gyöngyöző borához 
tétova kézzel poharat kerestem. 
De aranyszemű kalászok aratása 
vár még reám és egy-egy nyári esten 
a béke megcirógat engem is. 

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, 
szelid verőfény szeptember délelőtt, 
és hosszú séták még a tél előtt. 

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, 
fűtött szobában duruzsol a kályha, 
tán jó is lesz már ablakomban állva 
nézni, hogy tarka tömegben odalent 
ki mást sodor magával most az élet.

Wass Albert: Az Angyalok Tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. 
Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: 
akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. 
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, 
ahogy a fák között tovaoson. 
Te már tudod, hogy ezt a szellőt 
az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. 

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: 
surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. 
Sok dolguk van, igyekezniök kell. 
A virágokat is láthatod majd, 
és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. 
Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. 
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. 
Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. 

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, 
csodálatos meséket az erdőről. . . 
Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, 
s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. 
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat 
nem láthatja a szemed. 

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. 
És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved 
és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, 
egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. 
A legnagyobb kincseket, amiket 
ember számára megteremtett az Isten. 
A jóságot, a szeretet és a békességet. 

Te minderről semmit sem tudsz akkor. 
Csak annyit hallasz, hogy a madarak 
nagyon szépen énekelnek körülötted, 
és a patak nagyon szépen mesél. 
Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. 
A fák, a virágok, a fű, a moha, 
a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, 
amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék 
pipájából, és jóságosan mosolyog. 

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, 
a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, 
és hiába gonoszak hozzád, 
te mégis jóval viszonozod gonoszságukat, 
szeretettel vagy mindenki iránt, 
és az élet legsúlyosabb perceiben is 
derű és békesség van a homlokodon: 
csak akkor látják meg rajtad, 
hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

P. Pálffy Julianna: Várni...

(Andy Simmons: Waiting... c. festményéhez)

Meredek sziklán áll a Lány,
tekintete messze távolba mélyed,
haját szél borzolja,
nincs mellette más, csak
egy magányos fa, melynek ágai
engedelmeskednek a szélnek.
Ruhája lebben, lábán nincs cipő,
rendíthetetlenül vár valakire,
szíve nehéz lehet, mint a kő.

Tengerbe merül az égbolt,
rózsaszín felhők úsznak, vitorlái
a partra tartó, csendes hullámoknak.
Merre járhat a gondolat, meddig
várhat a Lány, van-e remény,
élete valós, vagy csak regény?
S, ahogy a képet nézed,
magadban is számon kéred:
tudnál várni ilyen türelemmel,
ilyen, kitartóan hű szerelemmel?

Teller Ede: Vers cím nélkül (A tudós és világa)

Keresni, várni, semmit sem akarni,
szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
látni azt, amit még nem látott meg ember,
gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis öröm pénzért,
nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
a fájdalmat, örömet gyógyító halálnak.

Téli sorelválasztók, díszitők