2012. április 30., hétfő

Radnóti Miklós: Álomi táj




Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál. 


Tóth János: A zene varázsa



Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.



Juhász Gyula: Mese



Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő,
az Óperencián túl
megállt a vén idő.
A világszép lány nézte
a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag nézett
be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány... 



Komáromi János: Varázslat



varázslat minden érzés 
varázslat minden szó 
varázslat minden kérdés 
varázsolni volna jó 

bűvköröket földre írni 
régi hitem vissza hívni 
kelő Holddal égbe szökni 
harmat cseppben visszatérni 

súgni bájoló szavakat 
elvarázsolni magamat 
lélek-szárnyat felölteni 
eget, földet betölteni



Popper Péter



Harcos Katalin: Kincseim



Nincs semmim, mégis gazdag vagyok 
mert enyém a végtelen, kékszínű ég, 
amelyből két szemed rám mosolyog, 
felidézve a tiszta tenger színét. 

Enyém a napfény is , mely rám ragyog, 
sugárkezével forrón átölel 
bearanyozva minden új napot, 
hisz minden nap új reménnyel jön el. 

Enyém a Hold, mely lopva rám nevet 
álmokat hozó sápadt éjeken, 
amikor halkan suttogom neved, 
s karodban ringatsz álomréteken. 



Móra Magda: Számadás



De jó is néha számba venni:
mit kellett volna másként tenni.
Jaj, én is annyiszor hibáztam,
sütött a nap, és mégis áztam,
az idővel is rosszul éltem,
hol pazaroltam, hol szűkre mértem,
későn feküdtem, késve keltem,
és nagyon ritkán ünnepeltem.

Félúton mennyiszer megálltam!
Ha nem is kértem, sokat vártam,
sokat vártam a szívtől, észtől,
az igaz szótól, tiszta kéztől,
s bár minden nagyban hittel hittem,
az életet mint terhet vittem.

Fáradtan sokszor meghajoltam,
és minden harchoz gyenge voltam,
és minden éles szótól féltem:
a földön tán csak félig éltem.



Kántor B. Péter: Tárd ki szíved!



A legnagyobb csoda, mit kaphattál: élni!
Titkos ösvényekre térni.
Bátornak lenni, kicsit félni,
Mosolyogni, néha sírni.
Menni az úton, mit adott a Sors,
Mely néha gyönyörű, néha torz.
Élményözön, emlékek,
Vágyak, tűnő remények,
Tiszta szívek barátsága,
Percnyi évek boldogsága.
Szerelem és harc,
Száz és ezer arc.
Elhagyott az út, min jársz,
De menned kell,
Mert így lehetsz csak
Ember!
Menj csak tovább,
Valahol Rád várnak,
Tárd ki hát szíved
A végtelen határnak!



Koosán Ildikó: Harmatcsepp füzér




(hajnali fotó)

Fűszál tövén a pók
apró hálót feszít,
mit hajnalban a harmat
gyöngysorral ékesít.
Hajolj föléje!
Látod a csöpp Alig
fényben szikrázó
drágaköveit?

Tolvajtól rejtve
parányi műremek,
mint inka kincsek
feltárás előtt.
Fűben a napsugár
félve lépeget,
alig észleled
a selymes érkezőt.

Tán centiméternyi
a bűvös lepel.
Fény, árnyékjáték,
az égig érhet el,
oly mesés villanat!
Nézd! A vízcseppek
fénygömbtükre sző
fejünk fölé új
szivárványhidat!


2012. április 28., szombat

Shakespeare



Zelk Zoltán: Mesebeli tó


Láttad az éjszaka tavát?
Láttad-é mondd, az éjszakát,
amint a tónak remegő
árnyas vizéből bújt elő?
Láttad-é mondd, ezt a tavat,
amint a lenge pirkadat
kikelt vizéből s elszaladt
mezítláb, a hegyek felé?
Az est tavát, amint színén
kibontott hajjal járt a fény...
S láttad-é, mondd, a víz alatt
bújó Napot és Holdakat?
Elátkozott királyfiak
aranyhaja lenn az iszap,
láttad-é, mondd, hogyan ragyog?
Itt alszanak a napszakok...
Száz erdőt járj be s száz hegyet,
ezt a tavat nem láthatod. 


Komáromi János: ...mit ér...



Élet - Halál
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Nem is létezik...

Férfi - Nő
...mit ér az egyik a másik nélkül?
A lélek könnyezik...

Föld - Ég
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Az Isten vétkezik...

Szikla - Tenger
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Kő töri szét a víz cseppjeit...

Minden - Semmi
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Ma a Minden szétesik...

Csend - Szó
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Hallgasd a csend hangjait...

Szerelem - Vágy
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Szerelem álmodja a vágy álmait...

Valóság - Csoda
...mit ér az egyik a másik nélkül?
Csodák színezik a valóság napjait... 


Postássy Juli: Dal a szívről



A szívemet ha kivehetném,
A szekrényembe betehetném,
Átkötve sok színes szalaggal,
Lezárnám hétszeres lakattal.
Hogy több fájdalmat ne fakasszon,
Más lennék, mint a többi asszony.
Nem kéne tőle többé félni,
De jó lenne szív nélkül élni!

Szív nélkül járni és kacagni,
Mindig enyhén hűvös maradni,
Nem lenni lázas és hitetlen,
Se csókszomjas, és enyhítetlen.
Nem tudni, mi a könny, s a bánat,
Felvenni szép selyemruhámat,
Nem gyászolni és nem remélni,
De jó lenne szív nélkül élni!

S ha jönne ő, kezem keresve,
Megtörve, búsan, térdreesve,
Cudar bűnét is szánva-bánva,
Könnyét ontva selyemruhámra:
Én eltaszítnám, s csak nevetnék,
Ki itt e furcsa, furcsa vendég?
S a szekrény alján mély titokban
A szívem csöndben megszakadna.

Jajj...jajj...jajj...jajj...
A szívem csöndben megszakadna.





Béres Andrea: A szeretet hangjai



Légy szelíd őz egy rejtelmes erdőben ,
nyíló virágszőnyeg , a végtelen mezőben.
Légy egy apró hal , a hullámzó tengerben ,
szabadság fénye egy sólyom szemében .
Légy hajnal a gyermeked szívében ,
harmattal füröszd a szeretet vizében .
Légy nyugvó nap a szürkéllő estében ,
hold fénye a sötétnek éjében .

Légy ártatlan gyermek , föld Anya ölében,
szerető kedves , kedvese szemében .
Légy gyengéd egy szerelmes szívében ,
erő mi adatott , elfér a kezedben .
Légy szótlannak , szava helyett hangja ,
zene annak , ki meg nem hallhatja .
Légy a szivárvány színe mindazoknak ,
ki a színeket a szívében hordja .

Légy pásztora , egy eltévedettnek ,
pislákoló gyertyaláng , a sötétben rekedtnek .
Légy meleg napfény egy didergő embernek ,
aprópénz a sokat nélkülözőnek.
Légy ki az égre emelt fővel nézhet ,
aprókat lépve mégis felhőkhöz érhet.
Légy az , ki a földre letérdepelve ,
egy csillagmintát a szívébe présel le .

Légy kenyérfalat, egy éhező kezében ,
csörgedező csermely , egy szomjúhozó népnek .
Légy az , ki betűt vetni tanít ,
s egy gyermekszívet ölelésre indít.
Légy minden és ne legyél semmi ,
csak tanítsd meg a világot szeretni .
Légy egy , a mindennel, a jutalom tied ,
szívedbe költözik a béke s a szeretet .

Légy botja egy ősz remegő kéznek ,
bátorítás s egy szó a félénknek .
Légy csendes béke , útra készülőnek ,
mécses láng az épp megbékélőnek .
Légy egy mosoly , más arcára írva ,
egy könnycsepp , mi a lelket tisztítja .
Légy TE ki úton van éppen ,
s minden csomagja a szemében a BÉKE .






2012. április 26., csütörtök

A világ 103 csodája



A 103 csodán felül - mindegyiknél - rá tudsz kattintani további,
témához tartozó kisfilmekre is.






Válóczy Szilvia: Néha elmereng az ember...



Néha elmereng az ember ezen-azon,
Hogy miért marad lelke parlagon,
S mit gyakran kíván az éhes torok,
Úgy éhez a szív is, csendben zokog.

Aztán küzd, mert még hinni akar,
Harcolva érné el, mit eltakar,
Keserű, múltba tűnő pillanatokat,
Álmosan szőtt porrácsos fonalakat.

Néha akad spontán jó tanácsban
Választ rejtő szó, mint megoldásban
A sejtelem, a szív csak szökne szertelen,
Reményben hagyva az életet... küzdelem.

Néha elmereng az ember ezen-azon...
Mikor már tényleg kín a hitt hatalom...
Mikor a nyugalom már rég elszállt...
S csak rettegés marad, csak az, mi fáj...



Juhász Gyula: Titkos értelmű rózsa



Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit boldog fájón rejt a lelkem

Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom e kincset mély titokban.

Szent e titok s e némaság szent,
A sírban mondok rája áment.

De szemeimben ott lobogsz majd
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt.

A vérem lángra tőled lobban
S virágot nyitsz haló poromban.

Magányos és fekete rózsát
És - nélküled nem lesz mennyország!




Őri István



Kunfalvy Ákos: Válasszál csillagot...



Válasszál csillagot magadnak,
nagytollú szárnyat a madaraknak,
zöldülő szívednek virágot,
titok védelmére kegyes hazugságot.
Válassz magadnak saját életet,
saját utat, melyen azt megteszed,
Válassz magadnak Istent,
ki általad teremt meg mindent.
Válassz ki magadnak magadat,
válassz hozzá illő szavakat,
válassz hozzá nemes testet,
mely általad cipeli a terhet.
Válassz magadnak mosolyt, jókorát,
használd sűrűn, ne nézd a test korát...





Vas István: Ablaknál



Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.

De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová mész, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.

Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fuj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.





Szabó Lőrinc: Valami örök



Valami örök tovasuhogás 
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az,
ami valami tűntén kezd csak sejleni,
valami árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.




Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez



lassan meghal az, 
aki soha nem megy útra, 
aki nem olvas, 
aki nem hallgat zenét, 
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát 
lassan meghal az, 
aki elvesztette önszeretetét, 
aki nem fogadja más segítségét 
lassan szokásainak rabja lett, 
aki mindig ugyanazt az utat járja, 
aki soha nem változtat támaszpontot, 
aki nem meri öltözete színét cserélni 
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel 
lassan meghal az, 
aki elkerüli a szenvedélyt 
és az izgalom örvénylését, 
amely a szeme fényét gyújtja 
és gyógyítja a szív sebeit 
lassan meghal az, 
aki nem tudja célpontját változtatni 
mikor boldogtalan 
a munkában vagy szerelmében, 
aki nem mer veszélyt vállalni 
az álmai megvalósítására, 
élj most! 
légy merész ma! 
cselekedj mindjárt! 
Ne hagyd magad lassan meghalni! 
Ne vond magadtól meg a boldogságot! 

(Somlyó György fordítása)



2012. április 24., kedd

Bajor László: Mementó


A boldogságot: akarni kell, 
ha önmagától mindent el nem áraszt.
A szeretetet: szeretni kell,
ha a szív nem diktál önként forró vágyat.
A ridegséget: száműzni kell,
mert kesernyésre görbíti a szájat.

A gyengédséget: ápolni kell,
ha nincs a háznál tengernyi belőle.
A jó hírnevet: őrizni kell,
ha kósza szellők mást hoznak felőle.
A szemrehányást: megvetni kell,
mert nem építő bírálat szerzője.

A békességet: megfogni kell,
ha hűtlenné akarna lenni hozzánk. 
A hűséget: azt szolgálni kell,
ha önmagunktól azok tán nem volnánk.
A jóságot: megbecsülni kell,
mert nélküle még emberek sem volnánk.

A vidám derűt: szoktatni kell,
hogy el ne hagyja, hol lakunk a házat.
A hevességet: csitítni kell,
hogy ne okozzon felesleges lázat.
A megnemértést: száműzni kell,
mert gyümölcse: szégyen és gyalázat.

A szent egységet: őrizni kell,
ha alattomban támadná az ellen.
Egymás kezét: szorítni kell,
ha sodrás jő, vagy éket verne ember.
Az alázatot: azt megélni kell,
mert ebben nő meg magasra a jellem.

A féltékenység: az sosem kell,
akkor sem jó, ha nagyon ritka vendég.
A féltés: viszont, az mindég kell,
ehhez fűződik ezernyi szép emlék.

A kedves modort: művelni kell,
ha nem gondozzák, durvasággá válhat.
A képmutatást: gyűlölni kell,
mert álnokká tesz, mert csak látszat.
A rút gyanakvást: kergetni kell,
mert köddé foszlat minden nemes vágyat.

A durvaságot: utálni kell,
ha méltatlanná nem akarunk válni
A kedvességet: fogadni kell,
ha viszonozzuk, csak jól fogunk járni.
Az örömöknek: örülni kell,
nem savanyúan, begubózva állni.

A ragaszkodást: növelni kell,
ha észrevesszük, hogy kissé elbágyadt.
A bizalmat: táplálni kell,
s a szolgálatot, akárhogyan fáraszt.
A szeretetet: fokozni kell,
akármilyen nagy igényeket támaszt.

A boldogságot: akarni kell,
mert önmagától minket el nem áraszt!



Szuhanics Albert: Az örök visszatérés




Ó mondd hová fut el a gyors idő? 
Ki gyermek volt, ma már mind nagyszülő. 
Nekünk egykor még nagymamánk dalolt, 
S úgy éreznénk, talán csak tegnap volt... 

Ó mondd hová röppent ifjú korunk? 
Őszül hajunk, közel van alkonyunk. 
Egy pillanat, egy halk sóhaj csupán, 
S már elrohant az ifjúság, a nyár... 

Ó látod e, a csók mily illanó? 
A vágy tüze virágként hervadó. 
Ha könnyek közt emlékként törne ránk, 
Vissza lesünk múlt boldogság iránt! 

Ó tudd meg azt, már nincsen visszaút! 
A mi időnk a végtelenbe fut... 
Hamar jön el utolsó sóhajunk, 
Szürkéből lesz hófehér hajunk... 

Ó hidd el azt, vén angyalok leszünk! 
Remeg kezünk, s az égbe felmegyünk. 
Ott vár reánk, az új tavaszi fény, 
S megifjodunk a mennyben te meg én. 

Virágszőnyeg és friss tavaszi szél... 
Vár majd reánk egy titkos új remény. 
Fogod kezem, oly boldogok leszünk, 
Édenkertben mi együtt ébredünk! 

Ó mondd hová szalad a gyors idő? 
Emlékekből mily álmot hoz elő! 
Még úgy érzed, napod leáldozott, 
S múlt jelen új jövőt hozott!