Szepes Erika - Szociológia

Utolsó vesszőfutások a nyugalmas, békés szenteste előtt. 
Számtalan szatyorral megpakolva, egyrészt a teher, másrészt az út jégpáncélján bizonytalan 
csúszkálás miatt előregörnyedve, lassan araszolok. Szívdobogásomat - gyors metronómhang - 
gyomromban érzem: időben elkészülök-e az ünnepi vacsorával? Az órámat nem tudom megnézni, 
mert a súlyok miatt nem tudom felemelni a kezem, az útról pedig nem is merem elfordítani 
tekintetemet. 
Középkorú férfi jön velem szembe. 
- Elnézést uram, meg tudná mondani, hány óra van? - kérdezem segélykérően. 
- Hozzám tetszett szólni? 
- Igen, miért? 
- Hát nem tetszett látni, hogy az előbb a kukában turkáltam? 
- Ne haragudjon, nem arra figyeltem. Meg tudná-e mondani, mennyi az idő? - ismételem meg a 
kérdést. 
- Mégis meg tetszik kérdezni? 
- Igen. Miért, talán nincs órája? 
- De van. Így is meg tetszik kérdezni? 
- Hát persze. 
- Az Isten áldja meg érte! Öt perc múlva három.