Baranyi Ferenc: Az elhagyott románca

Ha egynek már nem kell az ember, 
úgy érzi, a kutyának sem kell, 
hideglelősen bújik ágyba, 
taszítja ébrenléte, álma, 
lepedőn-hánykódása mintha 
veríték-hiányjelet írna, 
mint megvert szívre keserűség 
mellére ül az egyedüllét, 
szorongást és nem vágyat érez 
ha hozzáér egy nő öléhez, 
ha ölel - magának bizonygat, 
bőrén jeges esők kopognak, 
a nász utáni halk örömnek 
egét elfüggönyzik a könnyek, 
ki hozzábújik szánakozva 
csupán csak magányát fokozza, 
mert nem segíthet utcalány se 
sorsán, s a bor és jóbarát se, 
már önmagát se vallja végül, 
nem lép tovább, csak tovaszédül, 
mások elől kitér az utca- 
zsivajgásban, falhoz lapulva, 
munkája babrálás csupán, a 
beidegzettség gyatra tánca, 
s ha szól a gyár dudája - álmos, 
széttárja karját: és hová most? 
Hideglelősen bújik ágyba, 
taszítja ébrenléte, álma, 
lepedőn-hánykódása mintha 
veríték-hiányjelet írna, 
mint megtört szívre keserűség 
mellére ül az egyedüllét, 
ha egynek már nem kell az ember, 
úgy érzi: a kutyának sem kell.