Komáromi János: Remény

voltam már őszi, hulló falevél 
búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak 
a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken 
és földre lapulva vártam, míg az enyészet 
szabaddá tette fogoly lelkemet 

voltam már tavaszi, nyíló virág szirma 
és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva 
az érkező Napot 
színeimmel lepkét és bogarat hívogattam 
vagy lányok kezében boldogan ragyogtam 

voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon 
kisgyermek lesett rajtam át 
és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben 
tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek 
és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért 
szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért 

voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon 
magamba zártam a Napot 
és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig 
míg a forróság elégetett 
és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak 
és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak 
voltam már minden a világon 
mit teremtett az önvaló képzelet 
voltam kérés, válasz és üzenet 
vallomás és búcsú 
álom és ébredés 
csorgó vér és heves lüktetés 
zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon 
voltam valóság bár azt hittem álmodom 
voltam nevetés és sikoly 
voltam könnye örömnek, bánatnak 
voltam társa egyedül a magánynak 

voltam már minden 
és nem maradt belőlem semmi 
most azt sem tudom merre kell menni 
nem tudom mi hív és mit kell tenni 
hisz kit érdekel? 
mit számít mi voltam? 
engem is csak az érdekel 
mi lehetek még 

reménykedek... 
talán egyszer... még Ember is lehetek...