Kellemes Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

Békés Boldog Advent Vasárnapot!

Békés Boldog Advent Vasárnapot kívánok mindenkinek!

Tóth Árpád

Te már örökké

Telnek az évek,

Múlik az élet, 

Áttipor rajtam gondtalan,

Múlik az élet, 

Tűnnek a fények,

Elhagyott kedvem merre van?

Tűnnek a fények,

Reszket a lélek,

Magányos szívem jégkolonc,

Reszket a lélek,

S csak attól félek:

Te már örökké fájni fogsz?

Kaffka Margit: Nem hiszek

Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

mint öreg fát az őszi nap 
lemenőben még beragyog 
és elköszön a szerelem 

jöhetnek újabb tavaszok 
hajthat még rügyet lombokat 
gyümölcsöt többé nem terem 

felejtgeti a titkokat 
miket senki sem tudhatott 
őrajta kívül senki sem 

fészke is üresen maradt 
elhagyták kiket ringatott 
üresen ing-leng üresen 

de boldogan föl-fölsusog 
ha valaki még néhanap 
gyér árnyékában megpihen

Kun Magdolna: Álmodik a nyár

Mélyen a tó vizében még álmodik a nyár, 
de felszínén már őszi eső permetje szitál, 
s ahogy a hűs habok hullámokká válnak, 
kavicsként sodorják a szökni indult vágyat. 
Viharverte falombokon, apró száraz ágak 
őrzik majd emlékét a szívek dallamának. 
Tavasszal a fa rügyet hajt, ismét élni kezd, 
a nap elűzi maga mellől a gonosz felleget, 
s akkor aranyszikráiból én is fényt kapok, 
talán simogató sugarától boldog maradok. 

Kálnay Adél: Mi volna jó?

Most repülni volna jó, 
suhanni szelíd táj fölött, 
vörös, barna, sárga az a táj . . . 

Most rohanni volna jó, 
megelőzni a kék ködöt, 
óriás tölgyfa, az legyen a vár . . . 

Most gurulni volna jó, 
heverni rőt avar között, 
orrodban érzed fanyar illatát . . . 

Most ugorni volna jó, 
átugrani néhány vén rögöt, 
lomha békát a patak oldalán . . . 

Most keresni volna jó, 
elbújni sombokor mögött, 
mókus ül álmosan ágán . . . 

Most látni volna jó, 
kémény messze hogy füstölög, 
szűk völgyecske tucatnyi házán . . . 

Most érezni volna jó, 
csöndet, békét és örömöt, 
hallani őszi eső koppanását 
vonuló madarak szárnyán.

Csernus Imre

Orbán Balázs: A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.

Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.

Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.

Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.

Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.

Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.

Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

B. Huszta Irén: Szemek és szívek

szemedbe nézek
látom magamat
szívedbe lépek
érzem szavadat

szemembe nézel
látod magadat
szívemben érzem
szíved kitagad

szemembe nézel
hallom hívogat
szíveddel érzed
szívem simogat

szemedbe nézek
hangom elakad
szívemmel látlak
téged s magamat

Ignazio Delogu: Ideje volna már

Ha onnan nézem
a tengert, ahol
felkel a nap,
arra gondolok, merről
érkezett e nevezetes földre az,
aki először adott nevet
a köveknek,
a virágoknak, a vizeknek, az állatoknak,
s hogy milyen nyelven
szólította barátnak
az ellenséget,
s a válaszra,
ha választ kapott.
Ha onnan nézem
a tengert, ahol
kihuny a nap,
a régi titokra gondolok,
amellyel visszatalálhatunk
az ősi időkhöz,
hogy újrakezdjük
az elfeledett, megcsalt,
elhagyott, immár mindenki
életétől idegen
történelmet.
Nem hiányzik az oka,
ha nem vagyunk:
másokban tévelyegve
keressük az utat,
és századokat késve
járunk,
mint vakok.
Ideje volna már, hogy
elmondjuk, kik vagyunk,
honnan jövünk,
és hová tartunk.

(Stefano De Bartolo fordítása)

Várnai Zseni: Meghal a rózsa

Meghal a rózsa. 
Illatteste lebágyad, 
Sziromruhája hervadtan lehull, 
Az életből egy szépség így kimúl, 
Egy rózsa meghal, bimbók feslenek, 
S új rózsákat himbálnak a szelek, 
Élnek a rózsák. 

Meghal a madár, 
Daloló ajka néma, 
Kéklő azúrba többé nem repül, 
A porba hull le fájva, egyedül, 
De fönt a fényben millió madár 
Dalolja: élet! Élet, nem halál! 
Madarak élnek. 

Meghalok én is. 
Megkövült jégszívemben 
Világnyi kín és bánat hamvad el, 
Nem sír többé, nem jajdul, énekel, 
Ám mialatt én porrá roskadok, 
Új, friss szívek köszöntik a napot 
Ó, örök élet!

Lehet....

Kaffka Margit: Fáradt emberek

Van egy leány, - csak a mesébe él, -
Mondják, - nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, - kacagni tanult...
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, - látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
"- Hajh, a régit, - most is szereti még!" 

S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, - aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kímélve, félve kerül egy nevet,
- Nagynéha kérdi meg: - "Nyugodt egészen?
Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, -
Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
A beteges, az ideges varázsa, -
Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!"
- Súgja a lány: - "A régit szeretem!" 

Juhász Gyula: Mindenkinek

Ó emberek, szeretni kell a földet
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Örülni kell a gazdag hervadásnak,
Dalolni kell a téli sírokon,
Szeretni kell a csillagot s az árnyat
És tudni kell, hogy gyöngy és könny rokon!

Ezt hirdeti ma nektek egy magányos,
Bánatos ember, aki messze ment,
Ki mosolyogni tud már bánatához
S vágynak, reménynek rég békét izent.

Kelemen Erzsébet: Valóságos álom

Álmomban forrás voltál, fényesen gyöngyöző, 
fáradt, szomjas vándorokat felüdítő. 
Szerettem volna inni, felfrissülni tőled, 
de hiába mentem, el nem érhettelek.

Majd árnyas erdő voltál, hűs és nyugtató, 
forró, lázas napsugarakat békés-szelídítő. 
Pihenni akartam, elcsendesülni végre, 
de poros, kiégett utamnak nem volt vége.

A lágy fuvallatú szellő is te voltál, 
s mindenkinek enyhülést, vigasztalást adtál. 
Lázas, égő arccal vágyódtam utánad; 
most is kereslek, kutatlak, miért nem talállak?

Félek a valóság még borzasztóbb lesz: 
álmodom inkább tovább, fel ne ébresszetek!

Dsida Jenő: Kopott álom

Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat. 

Tóth Árpád

Müller Péter: Merj és Bízz!

Tudom mit éltél át, tudom mennyire fájt.
A fájdalom múló dolog, de a pillanat is,
Amit nem szabad elszalasztanod sohasem.
A pillanat, amikor tovább kell lépni és élni.
De légy kegyes, ne ellenséges, merj bízni és hinni.
Szegényebb lenne nélküled a világ, hiszen olyan vagy,
Mint egy tavasszal nyíló gyönyörű virág.
Érted bárki tűzbe menne, de ha nem engedsz közeledbe senkit
Nem lesz olyan ki megmenthet és elveszhetsz.
Sokan várnának rád éveket számolnák a perceket,
Vajon erejük elég-e, bírják -e a sok türelmet, várakozást.
Hányan állnák a sarat, hányan buknak el ?
Megvárnád-e történéseket végignéznéd haláltusájukat ?
Van értékes ember, aki egy esélyt megérdemel.
Ne légy konok, embertelen, hiszen eme világ ilyen.
Legyél kegyes, tudom nehéz, de boldogság lesz jutalmad,
Nem bánat, s bú, örömtelen kapcsolat.
Tudom úgy érzed néha, mintha beszorítanának, gyötörnének,
S nem találod helyed sodródsz az élettel kevés életkedvvel.
Rohanó élet? A boldogság hajszolása mindenkit éltet?
Talán, de mindenki máshogy éli meg.
Van aki nem gázol át senkin, nem bánt meg senkit
Csak szeretni akar boldogságot adni és viszont kapni.
Ne tagadd meg eme embereket ismerd fel őket, mert
Elszalasztod őket és megtagadod akkor belőlük erőtlen,
Csalódott, elcsigázott szerencsétlenek lesznek.
Merj bízni, merj hinni, merj szeretni, merj boldog lenni,
Merj lépni a bizonytalan felé, hiszen nem tudhatod mikor
Mit veszthetsz el, de mire feleszmélsz, lehet már késő lesz.
Adj esélyt, légy bátor, mert boldog lehetsz bárhol!

T. Fiser Ildikó: Fájdalom

A sírás a gyengék szenvedése, 
az erőseké a csendes magány. 
Ha a fájdalom könnye csak fojtogat, 
de nem tör a felszínre utat, 
úgy bánatod nem csupán büszke sérelem, 
lelked gyásza, szíved sivár magánya az, 
agyadat elöntő félelem. 
A sírás a gyengék menedéke, 
az erőseké az őrjítő magány. 
Nem szólni, nevetve sírni könnytelen, 
cipelni lelkedben a terhet szüntelen. 
Átérezni a fájdalmat mélyen, 
kinek nem sajátja erre képtelen. 
Keserűn csalódik ki a gyógyírt 
magában nem lelvén, 
keresi másokban, könnyekben.

Heltai Jenő: A régi nők

Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres fejü kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.


Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság. "
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg. "


Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.


Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !

Szabolcsi Erzsébet: Forrás legyél

Forrás legyél.
Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó
hideg és jóízű éltető víz.
Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,
kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,
friss levegőjű hegyi réteken.
Patak legyél.
Lágyan aláomló, hűvös érintésű;
hideg selymes vizedtől kapjanak erőre
a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,
fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,
zöld pázsit és őszi avar keretezzen,
míg tovagördülsz kavicsokat mosva,
s lomha folyóvá terebélyesedsz.
Folyó legyél.
Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,
mely mindent megragad,
magával sodor, míg meg nem érkezik
az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába.
Tenger legyél.
Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.
Kiszámíthatatlanul változó,
tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt
szilaj erő, hullámsír,
vagy elcsendesült sima víztükör.
Óceán legyél.
Széles és határtalan.
Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.
Vég nélküli korlátlan lehetőség.
Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető
kiismerhetetlen végtelenség.
Legyél víz, életet adó őselem,
legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,
legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,
legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,
legyél forrás, patak vagy tenger,
legyél te magad, legyél ember.

Szabolcsi Erzsébet

Válóczy Szilvia: Öregedő létemben

Majd reszkető kézzel
szerelmet rajzolok
a part menti homokba,
és könnyes szemmel itatom
a nappalokat,
az elvesztett lehetőségekért.
Sárból építek majd várat,
elfelejtett álmaimnak,
csak a látvány kedvéért,
hogy mikor kihuny szemeimből a fény,
még utoljára láthassam,
mily erővel vet véget a víz

háborgó életemnek.

Szép Ernő: Virágok

Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom,

Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.

És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat.

Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek.

Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok

Móra Magda: A könyv az olvasóhoz

Ha engem forgatsz, soraimat nézed,
sok halott verssor új életre éled,
sok szürke szóban fáklyás fények gyúlnak,
és visszahozzák elfelejtett múltad.
Itt megtalálod önmagadnak mását,
a diákévek messze tűnt varázsát,
a hivatásod sok küzdelmét, harcát
s az égi Mester rád tekintő arcát.
Sárgult lapokról itt elédbe tárul
az ezer színben pompázó Dunántúl,
napfényes dombok, vadvirágos völgyek
és kenyértermő drága búzaföldek,
kék tavak tükre, nádasok a parton,
akácvirágos júniusi alkony,
jószagú rétek, nyájak halk kolompja,
aranyló mézet rejtő hársak lombja,
dús jázminágak, liliomos oltár,
tükörből néz rád, aki vagy és voltál.
Őrzöm múltadnak halkuló emlékét,
gazdag jövődnek idézgetem képét,
itt bennem él a nyugalom és béke,
a földi élet égi bölcsessége. 

Bogdán András: Álmodó

Amikor lehunyod két csillag-szemed 
Amikor párnádra hajtod a fejed 
Amikor gondod a holnapra hagyod 
Amikor álmodsz - én Veled vagyok.
Amikor lépted rossz útra téved 
Amikor sorsod nehéznek érzed 
Amikor egyedül maradtál végleg 
Amikor nincs más - vezetlek Téged. 

Amikor sírnál - de elfogyott könnyed 
Amikor érzed - a szavak is ölnek 
Amikor a sötét elnyelne Téged 
Amikor fény kell - én gyújtok Néked. 

Amikor könnyed patakként árad 
Amikor örök vendég a bánat 
Amikor felhők ültek a szemedre 
Amikor sírsz - mosolyogj szemembe...

Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon 
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson 
Amikor eljön a halál érted 
Akkor élni én hívlak Téged...

Álmodj patakot, virágzó rétet 
Őzet, pacsirtát, fürge menyétet 
Álmodj napot, szellőt - fényeket 
Csillagok vándora - élj életet...