Reviczky Gyula: A csillagok

»Mi van a csillagokban, jó apám?« 
Tenger, havas hegy, ember is talán. 
»S a kik ott laknak, mondsza, milyenek?« 
Gyöngék s halandók, mint az emberek. 
»Hisz azt beszélik, eddig ugy tudám, 
Csillagba költözünk halál után.« 
Nem fűz az éggel össze semmi sem; 
Nincs út, mely minket oda felvigyen. 
»S mégis beh ragyogók, beh fényesek! 
Nem ott kezdünk-e tisztább életet?« 
Égből tekintve földünk is ragyog: 
De csak távolról, mint a csillagok. 
»S csillagja nemde van mindenkinek? 
Mondd, jó apám, min ismerhetni meg?« 
Óh, balga kérkedés, hóbortos álmok! 
A csillagok nagy, végtelen világok. 
»Ég abroszán ki jártas vagy nagyon, 
Mutasd meg, merre fénylik csillagom?« 
Mondom, leányom, semmiség vagyunk, 
S nem több: parány a föld is, hol lakunk. 
»Sokszor hallottam s magam is hiszem, 
Ha csillag hull, emberhalál esik...« 
Óh, hogy ez önző, gőgös földi nem, 
E törpe fajzat azzal kérkedik, 
Hogy egy világ miatta megremeg, 
Ha meghal, és bujában tönkre megy! 
»Még azt az egyet mondd meg, mennyire 
Van a csillaghimezte ég ide, 
Hol annyi lángot látok fényleni?...« 
Oly távol, elméd el se képzeli. 
»Mondj együgyűnek, mégis kétkedem. 
Lehet-e távol, mit szemem beér?...« 
Hozzád az ég közel van, gyermekem: 
Magába' rejti gyermeteg kedély.