Várnai Zseni: Novemberi napsütés

Délben mégis 
győzött a nap sugára, 
az ősz ködét 
átfúrta, mint a dárda, 
s a szürke ködmön 
fénylő díszt kapott, 
magára tűzte ékül 
a napot 

S míg a fénygömb 
ott tündökölt az égen, 
én földi porszem 
megigézve néztem, 
olyan volt, 
mint egy óriás mosoly, 
s szertefoszlott 
tőle a ködgomoly. 

Így harcolt ő 
a köddel és sötéttel, 
s mikor a föld 
elfordul tőle éjjel, 
ő akkor is 
ott virraszt őrhelyén, 
s rést vág 
az egek függönyén. 

Ó, jól tudom, 
hogy nem miattunk fénylik, 
de a gyümölcs 
mégiscsak nékünk érik, 
belőle árad 
minden, ami éltet: 
a kezdettől változó őstenyészet. 

Tudom, 
de mindig újra megcsodálom, 
mikor áttör 
a ködlő láthatáron, 
tavaszidőn 
dicsfényben tündökölve, 
s ősszel, 
mikor búcsúzva néz a földre. 

A hervadás is 
gyönyörű a fényben, 
őt látom 
minden sárguló levélben, 
még a bogáncs is, 
mint a színarany... 
egy kicsit én is süttetem magam!