Csernus Imre

Orbán Balázs: A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.

Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.

Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.

Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.

Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.

Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.

Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

B. Huszta Irén: Szemek és szívek

szemedbe nézek
látom magamat
szívedbe lépek
érzem szavadat

szemembe nézel
látod magadat
szívemben érzem
szíved kitagad

szemembe nézel
hallom hívogat
szíveddel érzed
szívem simogat

szemedbe nézek
hangom elakad
szívemmel látlak
téged s magamat

Ignazio Delogu: Ideje volna már

Ha onnan nézem
a tengert, ahol
felkel a nap,
arra gondolok, merről
érkezett e nevezetes földre az,
aki először adott nevet
a köveknek,
a virágoknak, a vizeknek, az állatoknak,
s hogy milyen nyelven
szólította barátnak
az ellenséget,
s a válaszra,
ha választ kapott.
Ha onnan nézem
a tengert, ahol
kihuny a nap,
a régi titokra gondolok,
amellyel visszatalálhatunk
az ősi időkhöz,
hogy újrakezdjük
az elfeledett, megcsalt,
elhagyott, immár mindenki
életétől idegen
történelmet.
Nem hiányzik az oka,
ha nem vagyunk:
másokban tévelyegve
keressük az utat,
és századokat késve
járunk,
mint vakok.
Ideje volna már, hogy
elmondjuk, kik vagyunk,
honnan jövünk,
és hová tartunk.

(Stefano De Bartolo fordítása)

Várnai Zseni: Meghal a rózsa

Meghal a rózsa. 
Illatteste lebágyad, 
Sziromruhája hervadtan lehull, 
Az életből egy szépség így kimúl, 
Egy rózsa meghal, bimbók feslenek, 
S új rózsákat himbálnak a szelek, 
Élnek a rózsák. 

Meghal a madár, 
Daloló ajka néma, 
Kéklő azúrba többé nem repül, 
A porba hull le fájva, egyedül, 
De fönt a fényben millió madár 
Dalolja: élet! Élet, nem halál! 
Madarak élnek. 

Meghalok én is. 
Megkövült jégszívemben 
Világnyi kín és bánat hamvad el, 
Nem sír többé, nem jajdul, énekel, 
Ám mialatt én porrá roskadok, 
Új, friss szívek köszöntik a napot 
Ó, örök élet!