2012. január 29., vasárnap

Zelk Zoltán: Hegedűszó




Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel,
a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk,
s az öregség hólepte tája,
hová talán el se jutunk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull,
egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése