Vajda János: A nyugtalan zarándok

Amoda a kék hegyekbe' 
- Utasok mondják remegve - 
Kerülve embert, világot, 
Él egy nyugtalan zarándok. 

Mintha félne önmagától, 
Futna ki e nagy világból, 
Míg lerogy kétségbesetten: 
"Oh hogy vagyok, oh hogy lettem!" 

Meredek szirt hasadéka 
Sírja inkább, mint hajléka. 
Ott beszélget rémes éjjel 
Egy kiásott halálfejjel. 

Kopogatja, kérdezgeti, 
Esdekelve térden neki. 
Rá-ráhajol és hallgatja: 
Nincs-e vajjon "gondolatja?" 

Egyetlen butora, olcsó 
Ágya egy fenyőkoporsó. 
Belefekszik szemlehunyva, 
Födelét magára vonva. 

Ki-kifut a temetőbe, 
Bekiált a sírgödörbe. 
"Sötét űr, van-é hatalmad: 
Adni örök nyugodalmat?!" 

Éji szellő kél zokogva. 
"Ez az idő monológja. 
Mit sug a virág fülébe? 
Van-e neki, van-e vége? 

Mennyi bolygó egy rakáson! 
Örökké forog a nyárson? 
Rajta ember, állat, féreg, 
Meghal-e vagy újra éled?" 

- Pajkos gyermekhad, nyomába, 
Nevet halk, szelíd szavába: 
"Őrizkedjetek betűktől; 
Gyilkol ez, hajh! és mégsem öl. " 

Az öregek félnek tőle. 
Messze térnek ki előle, 
Mély fohásszal: "Így jár itten, 
Ki nem hisz a jó istenben". 

Oh, mi bántja, háborgatja, 
Mi lehet a "gondolatja?" 
Ismeretlen sírja halma 
Vajh - ha tudja - nyugosztalja!