Legyél nekem... - Leszek Neked...

Káli László

Legyél nekem... 


Legyél nekem. Látod, két egyszerű szó fekszik 
egymás mellett békésen. Sorok között akár 
észrevétlen el is bújnak, elszaladsz felettük, 
s e két szó így nem jelent többet, csak magányt... 
. 
Legyél nekem fény, mely vezet, legyél utamon 
gránit kövezet! Félelmemben bíztató szó, 
perzselő hőségben hűsítő tó! Félelmemben 
nyugtató ölelés, ajkamra szelídült forró csók! 
Legyél nekem rügyfakasztó, virágos tavaszom! 
Légy perzselő nyaram, aranyba öltözött őszöm, 
s ha jéghideg kezét vállamra teszi majd a tél, 
akkor az legyél, kinek utolsó csókját megőrzöm. 
Legyél nekem a minden a semmi határán túl! 
Az legyél, aki sosem voltál még senkinek sem, 
és nekem sem volt más! De oly mindegy már, 
mi leszel, és miként, csak legyél nekem, velem. 
Legyél nekem, mert nincs a Földön senki, aki 
elviselne engem jóban, rosszban, mindhalálig 
szerelemben. De Te! És csak Te, senki más: 
legyél születésem, és gyönyörű szemfedelem. 
Legyél nekem! Miként a földön, a mennyben is 
a mindennapi kenyerem, és mint miképpen 
én leszek Neked a könnycsepp, mely örömben, 
bánatban csillog szemed sarkában, s hiánya éget. 
Legyél nekem a dal a csendben! Legyél szó, 
a kimondhatatlanságig megvakult egyetlen 
valóságban! Nem. Esküszöm, Már nem kérlek! 
Már könyörgöm: Bárhogy, csak legyél nekem! 

Nagy Ilona

Leszek Neked... 


Leszek a csended, mely fátyolként omlik, 
egy hang, ami csilingel szíveden, 
s virágszirom, mi bimbóvá bomlik, 
és méhecske leszek kerteden. 
Hajnalpír, amely ébreszti arcod, 
s harmatcsepp, ki megfürösztelek, 
fül, aki meghallja elcsukló hangod, 
s leszek, ki szó nélkül megértelek. 
Kavics leszek a kavargó árban, 
kristályvízcsepp szomjazó ajkadon, 
ringató hullám megunt szobádban, 
s madárdal, megfáradt hajnalon. 
Süppedő homok a kietlen parton, 
esti szellő, ki lágyan simogat, 
örökzöld dallam egy elnémult hangon, 
tű, ami bevarrja a foltokat. 
Meleg kabát, hogy ne fázz a télben, 
hűsítő árnyék, ha ég a Nap, 
avar, a megkergült őszi szélben, 
s puhára vetem meg ágyadat. 
Tücsök leszek a nyáresti csendben, 
gyengéden Rád hajló fűzfaág, 
csobogó patak egy kietlen kertben, 
rohanó folyó, mely visz tovább. 
Vajjá válok majd minden kenyéren, 
s úgy olvadok, mint a jégcsapok, 
ízes leszek, mint só az ebédben, 
s miattam várod majd a holnapot. 
Nem leszek más, csak ami vagyok, 
nem adok semmit, hisz nincs nekem, 
de visszaadhatok mindent, mit kapok, 
s leszek tükörkép a szíveden...