Jantyik János Suttogó: Mint mindenki más...

Mint mindenki más, én is jónak születtem, 
Aztán volt, ami volt, és lettem, aki lettem, 
Egy vándor, egy koldus, egy szegény szolga, 
Ki sajátja helyett, mindig más szekerét tolta, 
Egy hazug, egy csibész, aminek az lett az ára, 
Hogy egyedül maradtam, és már nincs túl sok hátra; 
De, talán nem késő, és van rá még pár évem, 
Hogy leírjam azt, amit helyetted megéltem, 
Mert én voltam az, aki te nem szeretnél lenni, 
És hogy ez mennyire igaz, csak én tudom, más senki; 
Hogy meddig tart a holnap, és mikor lesz majd vége, 
Már nem kutatom régen, nekem így is megérte, 
Csak tanított az élet, így gondolok vissza, 
És hogy a jövőmtől mit várok, rég kész van már a lista; 
Hogy meddig jutok el, és mit fogok elérni, 
Hogy járatlan utakra, még rá fogok-e térni, 
Legyen ez úgy, ahogy adja az Isten, 
Úgyis ő kéri számon, hogy mennyire vittem. 

Régen nem voltam ilyen, de hidd el, már bánom, 
Azt hittem élek, volt célom, volt álmom, 
De nem voltam résen, és úgy telt el egy élet, 
Hogy most álmatlanul fekszem, mikor visszanézek; 
Nem voltak nagy álmok, csak nem figyelt rám senki, 
Mert egy vidéki srácból, úgyse lesz senki, 
Én meg csak írtam, bár gúnyoltak érte, 
De azt hiszem, végül mégis csak megérte, 
Mert lehet, hogy éppen ennyi a dolgom, 
Hogy leírjam neked, amit rám mért a sorsom, 
Hogy múltam minden szennyét, magam mögött hagyva, 
Új életet kezdjek, az igaz utat járva, 
Hogy büszke magyar népem, hitét visszaadjam, 
És hogy rossznak születtem, többé sose halljam; 
Keresem az utam, talán így marad örökre, 
És addig bolyongok, míg abba megyek tönkre, 
De majd leírom azt is, ahogy engem is leírtak, 
Ahogy leírtam ezt is, saját magamnak.