Ó. Kovács Ibolya: A hegedű

Volt egy lány, hozzám hasonló. 
Lelkében hegedű zenélt. 
Néha lágyan szólt, s nyomában 
sok kis virág dugta ki víg fejét, 
tavaszi illat lebbent a légen át, 
s odakint nap sütött - 
majd panaszos dallamok 
szálltak sírva a rét fölött, 
rózsa, tulipán megfagyott, 
csontdermesztő szél vágtatott. 
De mindig szólt a hegedű, 
sohasem hallgatott. 

Aztán eltört a hegedű, 
s beköszöntött a csend. 
Nem fújt több jeges szél, s a 
nap se sütött már sohasem. 
Örökös félhomály lett az úr, 
nem hideg, nem meleg. 
A lány a hegedűjét többé 
nem kacagtatja-ríkatja meg. 

Az utolsó dallam még 
ott száll, lebben a réten át. 
Játékos, bolond szél fut arra, 
kergeti a rét sóhaját, 
felkapja a dalt, s vad kedvvel 
szórja a világba szerteszét. 
A lány kopár sziklák közt ül meredten. 
Többé nem hajt neki virágot a rét.