Szuhanics Albert Felhőkkel vándorló

Vándor a lelkem, vándor a szívem, 
Helyben maradni nem tudok. 
Kedvesem kérlek, ne szeress híven, 
Mert lehet holnap indulok! 

Otthonom nékem országnak útja, 
Hegygerincek és tengerek. 
Bárhol megszállok, indulok újra, 
Helyben maradnom nem lehet. 

Talán már mától elhív a távol, 
Nyelem a búcsú könnyeit. 
De lelkem lángol a boldogságtól, 
Hogy úton vagyok már megint. 

Ilyen az élet, kedvesem kérlek, 
Ne vesd meg vándor lelkemet! 
Elmegyek értsd meg, örökre, végleg, 
Mert aki itt tart, eltemet... 

Nem mondok néked, csak jót és szépet, 
Légy boldog amíg itt vagyok! 
Szeretlek téged, de meg kell értsed, 
Egyszer mindenkit elhagyok... 

Szárnyal a lelkem, át réten, kerten, 
Sokáig itt nem maradok. 
Úgy szállok, érzem, mint felhő az égen, 
A széllel én is indulok... 

Vérzik a szívem, zokog a lelkem, 
Mert senki nincs, ki így szeret. 
De ne vess meg engem, édes szerelmem, 
Amiért holnap elmegyek...! 

Indulok újra a régi útra, 
Dúdolva furcsa éneket. 
Vándor a lelkem, vándor a szívem, 
Harmatos fűben lépkedek... 

Harang zúg távol, madár az ágról 
Üdvözöl ismét engemet. 
Lélekben szállok, míg úton járok, 
Ott vagyon otthon, emberek..! 

Kaland sok vár rám, nem leszek árván, 
Új kedves, boldog holnapok. 
De eső után mint, múló szivárvány, 
Mindenkit sorban otthagyok... 

Zokogva, ríva, van sorsom írva, 
Ellene mit sem tehetek. 
Mennybe van róva, eljő az óra, 
Engedj el kedves, engemet! 

Száz csillag gyúl már, a búcsú úgy fáj, 
Érezed hogyan reszketek? 
Mondhatnád - mégse! De nézz fel az égre, 
Suttogom néked -, Ég veled! 

Szemedbe nézek, szerelmet érzek, 
Ma még fogom a két kezed. 
Bárhogy is vágyod, holnap majd látod, 
Fellegek útján elmegyek... 

Vándor a lelkem, vándor a szívem, 
Szél sodor, mint a felleget. 
Ez, mi a sorsom, s követem híven, 
Ilyennek szeress engemet!