Csak egy utcazenész.
Naponta járok el a Keletinél, ő ott ül a kövek egyikén és gitározik.
Tornacipő, koszos farmer, hosszú haját egy szalag fogja össze, kezében csehszlovák gitár. Meghatározhatatlan korú, a sors barázdálta arcán mindig egy félmosoly.
Tornacipő, koszos farmer, hosszú haját egy szalag fogja össze, kezében csehszlovák gitár. Meghatározhatatlan korú, a sors barázdálta arcán mindig egy félmosoly.
Furcsa akkordokat penget, néha énekel is hozzá. Borostás, általában másnapos arcán dalainak sajátos köde száll át, ahogy piszkos kezével játszik a hangszerek világából száműzött gitáron, aminek egy húrja hiányzik.
Minden nap egy kicsit megállok mellette, pénzt dobok a hangszertokjába, és hallgatom azt a zenét, ami híd közöttünk, ami összeköti ezt a hajléktalan zenészt velem. Nézem, ahogy dalait minden mesterkéltség nélkül szórja szét, mint magvakat a szél, és abba a világba énekli magát, ahová álmai kísérik csak. Furcsa, idegen dallamok, amelyeknek a nagyszerűsége felsejlik, ha bennünk is rezonál ez a hang.
Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egy közeli hangszerboltba, és megvettem a hiányzó húrt. Mikor átadtam neki, csak mosolygott csorba fogsorával, és azonnal a helyére illesztette. Rövid pengetés után felhangolta, és mikor már nem dadogott a hangszer, rám nézett és azt mondta: - Valami szépet játszok neked ezért, testvér!
Játszani kezdett ez a toprongyos alak, erősen, szépen. Mint füst a lombok között, úgy szállt a dala, minden kis zendülése diadal volt a magány és az elesettség fölött.
Eltűntek arcáról az évek, a rozoga gitár zenekarrá vált, és úgy énekelt, ahogy mindannyian tudtunk még születésünk előtt. Lassan tömeg gyűlt körénk, hallgatták a zenét, amit senki nem hallott még, és ami erre az időre elvarázsolt mindent.
Minden nap egy kicsit megállok mellette, pénzt dobok a hangszertokjába, és hallgatom azt a zenét, ami híd közöttünk, ami összeköti ezt a hajléktalan zenészt velem. Nézem, ahogy dalait minden mesterkéltség nélkül szórja szét, mint magvakat a szél, és abba a világba énekli magát, ahová álmai kísérik csak. Furcsa, idegen dallamok, amelyeknek a nagyszerűsége felsejlik, ha bennünk is rezonál ez a hang.
Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve elmentem egy közeli hangszerboltba, és megvettem a hiányzó húrt. Mikor átadtam neki, csak mosolygott csorba fogsorával, és azonnal a helyére illesztette. Rövid pengetés után felhangolta, és mikor már nem dadogott a hangszer, rám nézett és azt mondta: - Valami szépet játszok neked ezért, testvér!
Játszani kezdett ez a toprongyos alak, erősen, szépen. Mint füst a lombok között, úgy szállt a dala, minden kis zendülése diadal volt a magány és az elesettség fölött.
Eltűntek arcáról az évek, a rozoga gitár zenekarrá vált, és úgy énekelt, ahogy mindannyian tudtunk még születésünk előtt. Lassan tömeg gyűlt körénk, hallgatták a zenét, amit senki nem hallott még, és ami erre az időre elvarázsolt mindent.
Mikor az utolsó hangok is elvesztek, lenézett ránk.
Nem törődött a hangszertokjában felhalmozódott pénzzel, ami soha nem volt még ennyi, egyenként belenézett a szemünkbe. Begyűjtötte a csodálkozó, ámuló tekinteteket, a siker minden cseppjét felszippantotta, és mivel tudta, most mindannyiunk között ő a legkülönb, közönsége előtt mélyen meghajolt. A taps önkéntelenül tört fel, újra utat adva abba a világba, Neki, ahonnan egyszer elveszett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése