Ady Endre: Egyedül

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban 
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül... 
Odakint a hűvös, őszi éjszakában 
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül. 
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat, 
Mint az elmúlásról?... Ismerem e dalt... 
Édes reményekről, amelyek csak voltak, 
Melyeknek emléke őrületbe hajt!... 

Virágot dermesztő, novemberi szellő 
Ne zúgd e siralmas, síró éneket, 
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő, 
Sirjokból ne ébressz tört reményeket! 
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez, 
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt, 
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred, 
Kéri a megváltást, kéri a halált!... 

Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél, 
Feledni akartam, altatni szívem, 
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél? 
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen... 
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod 
Az emlékezésnek régi lángjait, 
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog, 
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...