2012. május 31., csütörtök

Kaffka Margit: Madársors



Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, - tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
"Terülök! Terülök!" - szólt az asztalod.

Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát... 



Kovács Erika



Dsida Jenő: Tavalyi szerelem



Emléke visszacsillog 
s olykor arcomra tűz, 
arcomra, mely fakó 
s elmúlt évekbe néz. 
Fényes volt, mint a csillag, 
forró volt, mint a tűz, 
fehér volt, mint a hó 
s édes volt, mint a méz. 

Még néha visszacsillog, 
de már nem bánt, nem űz, 
enyhén simogató, 
mint hűs, testvéri kéz: 
Lehullott, mint a csillag, 
elhamvadt, mint a tűz, 
elolvadt, mint a hó 
s megromlott, mint a méz.



Ady Endre: Ha fáj...



Igen: élni, míg élünk, 
Igen: ez a szabály. 
De mit csináljunk az életünkkel, 
Ha fáj? 

Igen: nagyot akarjunk, 
Igen: forrjon agyad, 
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység 
A Nagy. 

Igen: élj türelemmel, 
Igen: hallgass, ha fáj. 
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor: 
Halál. 

Igen: élni, míg élünk, 
Igen: ez a szabály, 
De mit csináljunk az életünkkel, 
Ha fáj?



2012. május 29., kedd

Gyóni Géza: Szomorúság



Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat -
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt -
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan -
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség -
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét... 


Wass Albert: Találkozás



Egy hárs alatt, fehér padon,
nagyon magában ült az Ősz,
s a szíve fájt nagyon-nagyon.

Maga sem tudta, hogy esett meg,
valahol hibázott egy évet,
akaratlan és véletlen
Virágországba beletévedt.

A tarka virágok közül,
míg őket szíve-fájva nézte:
váratlanul és csodaszépen
Nyárasszony kilépett elébe.

Megfogta tétova kezét,
szájon csókolta s nevetett.

A liliomok összenéztek
és csodálkoztak szerfelett. 



Kupcsik Csilla: Elsiratott könnyek



Tudod mi a legésszerűbb dolog az életben? 
A fájdalmadat kiadni könnyekben. 
Kisírni magadból mindent, ami fáj, 
ezt csak így lehet, ezt így kell! - Muszáj... 
Ki kell adnod magadból, hogy az emberek rosszak, 
el kell fogadnod, hogy rád csak átkot hoznak, 
hogy kevesen vannak, kik veled éreznek, 
s hogy nagyon sokan, kik ellened vétkeznek. 
El kell siratnod a jóságodat, az őszinteséget, a konokságodat, 
meg kell könnyezned, hogy ravasz ez a világ, 
ki kell zokognod a nagyvilágnak baját. 
- Sajnos csak így lehet, csak így mehetsz tovább, 
mert ha ezt nem teszed, felemészt a világ, 
s amíg könnyeid patakokban folynak, 
addig még remélhetsz, hogy szebb lehet a holnap...



2012. május 26., szombat

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért



Fák, csillagok, állatok és kövek 
szeressétek a gyermekeimet. 

Ha messze voltak tőlem, azalatt 
eddig is rátok bíztam sorsukat. 

Énhozzám mindig csak jók voltatok, 
szeressétek őket, ha meghalok. 

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, 
szeressétek a gyermekeimet. 

Te, homokos, köves, aszfaltos út, 
vezesd okosan a lányt, a fiút. 

Csókold helyettem, szél, az arcukat, 
fű, kő, légy párna a fejük alatt. 

Kínáld őket gyümölccsel, almafa, 
tanítsd őket csillagos éjszaka. 

Tanítsd, melengesd te is, drága nap, 
csempészd zsebükbe titkos aranyad. 

S ti mind, élő és holt anyagok, 
tanítsátok őket, felhők, sasok, 

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, 
vigyázz reájuk, hatalmas világ. 

Az ember gonosz, benne nem bízom, 
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. 

Igaz rokon, hozzátok fordulok, 
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; 

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: 
szeressétek, akiket szeretek.


Peter Handke: Mikor a gyermek gyermek volt



mikor a gyermek gyermek volt 
karját lóbálva ment 
patak helyett bőgő nagy folyót akart, 
s e tócsa helyett a tengert 

mikor a gyermek gyermek volt 
nem tudta, hogy ő gyermek 
mindennek lelke volt még, 
s egy volt minden lélek 

mikor a gyermek gyermek volt 
semmiről nem volt véleménye 
nem volt megrögzött szokása, 
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, 
forgója volt a feje búbján, 
és nem grimaszolt ha fényképezték 

mikor a gyermek gyermek volt, 
ilyeneket kérdezett folyton: 
miért vagyok én én s miért nem te? 
miért vagyok én itt, és miért nem ott? 
hogy kezdődött az idő, 
s hol ér véget a tér? 
életünk ezen a földön nem csupán egy álom? 
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem 
csak egy világ előtti világ csalóka képe? 
tényleg létezik a gonosz, és emberek, 
akikben benn lakik a gonosz? 
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, 
mielőtt lettem nem voltam 
és hogy egyszer én, aki én vagyok 
nem leszek már az aki vagyok 

mikor a gyermek gyermek volt, 
alig ment le a torkán a spenót, 
a borsó, a tejberizs, 
most megeszi mindegyiket, 
és nem csak akkor, ha muszáj 

mikor a gyermek gyermek volt, 
egyszer idegen ágyban ébredt, 
most meg újra és újra 
sok ember tűnt neki szépnek, 
most meg csak szerencsés esetben 
látta maga előtt, milyen a paradicsom, 
most meg csak sejteni képes 
nem tudta elképzelni a semmit, 
most meg undorodik tőle 

mikor a gyermek gyermek volt, 
magával ragadta a játék, 
most belefeledkezni csak a munkába tud 

mikor a gyermek gyermek volt, 
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett, 
mint ahogy ma is még 
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe, 
mint ahogy ma is még 
a friss diótól érdes lett a nyelve, 
mint ahogy ma is még 
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott, 
s minden városban egy még nagyobb város után 
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt, 
mint ahogy ma is még 
megijedt minden idegentől, 
mint ahogy ma is még 
úgy várta az első havat, 
mint ahogy ma is még 

mikor a gyermek gyermek volt, 
egy botot lándzsaként a falnak dobott, 
s az ott rezeg ma is még



Bartos Erika: Apához



Mikor leszek én is felnőtt? 
Mondd el nekem, Apa! 
Nem vagyok még iskolás, 
de nem is vagyok baba! 

Mondd el nekem, milyen érzés 
Apukának lenni? 
Szeretsz-e mondd korán reggel 
dolgozóba menni? 

Jó érzés-e hazaérni, 
megölelni engem? 
Látod-e, hogy egész kicsit 
ma is nagyobb lettem? 

Jó érzés-e betakarni, 
puszit adni este? 
Maradj itt az ágyam mellett, 
kérlek, ne menj messze! 

Rajzoltam egy képet neked, 
Te vagy rajta, nézd meg! 
Én vagyok a kisgyerek és 
kézen foglak Téged! 

Örülsz neki? Vigyázol rá? 
Mi vagyunk a képen! 
Én vagyok az apukámmal, 
ketten, kéz a kézben!




Juhász Magda: Anyu mesélj




Alszik erdő és a rét,
alszik minden régen,
csak te vagy még kicsikém,
csak te vagy még ébren.

Mondtam mesét számtalant,
dalt is énekeltem,
mégsem alszol, így kérlelsz
- Anyu mesélj nékem.

Újra kezdem a mesét,
és mikor elvétem,
kijavítod, s elmondod
ahogy én meséltem.

Hogyha elnyom az álom,
már azonnal hallom:
- Anyu kérlek mondd tovább,
hiszen még nem alszom.

Álmos vagyok, aludjunk
rimánkodom néked,
de te egyre könyörögsz:
- Csak még egyet kérek.

Te találod ki anyu
a legszebb meséket,
csak még egyet szeretnék,
azt a csodaszépet.

Melyik volt a csodaszép
de jó volna tudni,
és így éjfél körül, már
végre elaludni.

Fátyolfelhőn tündérek,
törpék jönnek értem,
elalszom, és a mesét
te mondod már nékem.




2012. május 25., péntek

Csorba Piroska: A testvérem



Apa ma hazajött a kórházból
anyával, meg egy pólyába
csomagolt izével.

Meg van a véleményem róluk!
Még egy rendes testvért sem tudtak
hozni nekem! Ez beszélni sosem tud!

Egészen kopasz és egyetlen foga sincs.
Igaz, majdnem úgy tud nyávogni,
mint a macska, de azért még sem tetszik.

Holnapig még várok, hátha megnő,
de, ha nem, akkor kicserélem.






A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este. 
Amikor azt kérdezték, miért, 
cinikus nevetéssel válaszolt: 

- A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. 
A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak...és ne mondd, hogy olyan aranyosak! 
Ez csak az ostobák közhelye! 
Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük... 

Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott. Káromkodva 
szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért ,mert 
örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani... 

Ekkor vette észre a gyereket. 

A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem...... ...... ...... .....Csak nézett. 

A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult. A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba... 

S akkor megszédült.erővel vágta mellbe valami, 

pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: 
pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, 
egyszerűen nem volt benne semmi. 
A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen 
üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. 
Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából. 

Egész nap ez a pillanat járt a fejében. Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. 
Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt. 
.. 
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, 
aztán egyszer csak lélekben vállat vont,és nem színészkedett tovább önmaga előtt. Igenis látni akarta. 
.. 
A kisfiú pontosan ott állt. 

A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet. 
Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-...... ......és elhajtott. 

A felkelő nap újra a vasrács mellet érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. 
Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig... 

Amikor a férfi húsz esztendővel később 

haldoklott, halálos ágya mellet egyedül a fiú állt. 
Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. 

Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család. 

A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét 

Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, 
de a halállal szemben tehetetlen volt...... ...... ...... ...... ...... Nem tudta megmenteni. 

Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt. 

- Ne gyötörd magad...... ...... ...... ...... ...... 

A halál elől nincs menekvés, 
de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, 
hanem születés. 

Egy új kaland kezdete. 

S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól te, 

- akkor ott, a kerítésnél - megmentettél.



Nagy Ilona: Tudod Kisfiam...


Ki úgy ringatott gyakorta nevetve, 
hogy aggódott benne minden mozdulat, 
mindig betakart gondosan, melegre, 
s nagy plüss mackóért rótta a boltokat, 
de olyan is volt, hogy mégsem adhatott... 
tudod Kisfiam... az én vagyok. 

Lemosta kis kezedről a mocskokat, 
s engedte, hogy Te légy a büszke bajnok, 
értette összes ki nem mondott szavad, 
és minden sóhajtásodat meghallott, 
magasra emelt, hogy megfogd a Napot... 
tudod Kisfiam... az én vagyok. 

Ki minden nap mosolyogva dolgozott, 
de a párnájába sírta könnyeit, 
Titeket mégis szeretve gondozott, 
és soha nem mondta el félelmeit, 
mert azt akarta, hogy sose sírjatok... 
tudod Kisfiam... az én vagyok. 

Ki szeretetébe fonta testedet, 
mert éppen bántott szomorú tegnapod, 
mikor a reményt hiába kerested, 
s azt hitted, hogy már mindenki elhagyott, 
valaki akkor ott volt... s erőt adott, 
tudod Kisfiam... az én vagyok. 

Ki megdorgált, és gyakran noszogatott, 
és bosszantott sokat. - Jaj ne anyuka! 
Megint eltörted azt a vacak csapot, 
de most nincs időm, kérlek ne várj haza! 
S szomorún hagyta, hogy elrohanjatok... 
tudod Kisfiam... az én vagyok. 

Ki egyszer mégis elmegy nagyon messze, 
oda, ahol csak csillagok fénylenek, 
tudod akkor sem lesz majd semmi veszve, 
csak nem foghatja meg többé már kezed, 
ám megérinti szíved minden este... 
tudod Kisfiam... az én leszek. 


2012. május 21., hétfő

Gyulai Pál: A vén almafa



A szőllőhegy oldalában
Vén almafa áll magában;
Azt beszélik, régen áll ott,
Hetven nyarat, telet látott.

Látszik is, hogy már elfáradt,
Némely ága el is száradt,
Sokat vívott az idővel,
Itt is ott is egy-egy sebhely.

De hogy ím a fecske megjött,
És Szent György is beköszöntött,
Meg-megéled régi kedve,
Száraz ág, seb elfeledve.

Kivirít még sok ép ága,
Lombjánál több a virága,
Szellő lengi, méhe járja,
S dalos madár meg-megszállja.

Vén fa, élted alkonyában,
Az ifjuság virágjában
Mondd, mi tart fönn, éleszt téged'
Reményed-e vagy emléked?

Bármi legyen, mit én bánom,
Csak nyíljék egy-két virágom,
Remény-e vagy emlékezet...
Csak élessze a szívemet.




Dsida Jenő: A rózsa panasza



Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.
Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.
Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.



Juhász Magda: Virágének



Egy kis virág a gyom közül 
vidáman integet. 
Miért vagy ott te kis virág? 
A gyom közt nincs helyed. 

A gyom között is kell virág, 
oh hidd el ezt nekem, 
virágnak lenni könnyű ott, 
hol gyom sosem terem. 

Elhullatom a magvaim, 
s ha újra erre jársz, 
meglátod rajtam kívül is 
terem itt majd virág.



2012. május 19., szombat

Piován Győző: Májusi ének



Csobog már a kis patak,
Zöld a lomb, a rét;
Méhe zsong, virág fakad,
Szellő zúg mesét.
Illat száll, madár dalol,
Felhőtlen a táj.
Halljátok-e gyermekek?
Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,
Hív a szép határ:
Menjetek vidulni hát,
Míg virít a nyár.
Szedjétek gyümölcseit,
Míg felétek int,
Míg az őszi hervadás
Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten
S fölsuhan a Nap,
Hálaima mondásra
Ne légy hallgatag;
És este se késlekedj
Fohászt zengeni
Ahhoz, ki a föld porát
Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól
Zöld tavaszt fakaszt
S tarka nyárrá bűvöli
Halkan a tavaszt.
Ahhoz, aki őszt ad és
Őszre szép telet,
Áldásokkal hintve be
Földi életed.



Pósa Lajos: A lepke



Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyű, tarka szárnyain.
Lelkemben sóhajt egy bús gondolat:
Így tűnnek el mind aranyálmaim!
Jöjj vissza lepke. Lengj szemem előtt,
Virágtalan kis ablakom alatt
Hadd álmodozzam át a múlt időt!
Jöjj vissza, vissza! Ó, hadd lássalak!

Eltűnt, elillant, vágyó lelkemet
Viszi magával. Csalja messzire,
Hol a nagy tölgyes erdő integet,
S fölcsillan a bérc gyöngyöző vize.
Leszáll a völgyben egy kis faluban.
Csapongó kedvvel ringatja magát...
Pillangó-űző lelkem boldogan
Keresgeti egy szebb világ nyomát.

Ó édes emlék! Gyönge lábnyomok!
Gyermekcipellő apró nyomai!
Hiába szórt be a sívó homok,
Rátok találnak ajkam csókjai.
Szép tarka lepkém elvezet oda,
Szárnyával illet nyomot nyom után,
Csendül a méla fűzfa síp szava...
Csákós lovas kél vesszőparipán.

Ó édes emlék! Kinn a kis padon
Szülém mesélget akácok alatt.
Fejem ölébe hajtva hallgatom
Végig repülve tündértájakat.
Tavaszkoromnak aranyálmai,
Boruljatok le néha-néha rám!
Hadd higgyem hogy tudok még szállani,
Hogy keblén ringat az én jó anyám.


Kelemen Zoltán



Nagy Edina: Pillanatkép



Mint a lemenő nap, mely néha,
Még fel-felbukkan a láthatáron,
Úgy bukkan fel szívemben,
Egy el-eltűnő álom!
Alászáll a Nap. A vonat zakatol.
A kékeslilás ég, a szívemig hatol!
Olyan ez, mint tovatűnő varázslat,
A tenger kékje lepi el a tájat.
S felette a felhők,
Mint a tenger szelíd habjai,
Libbennek tova a széllel,
Mint a boldogság kék madarai!